TransEspana 2025. IV.

"…Az Isten az egyszerüség,
 Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
 S a sokszerű, nagy álmodókat.
  
Az Isten engem nem szeret,
 Mert én sokáig kerestem,
 Még meg se leltem s akkor is
 Kötődtem vele s versenyeztem.

 Az Isten van valamiként:
 Minden Gondolatnak alján.
 Mindig neki harangozunk
  S óh, jaj, én ott ülök a balján."

/Ady Endre: Az Isten balján, részlet/

V.6. Montalbo-Pedro Munoz, 19. szakasz, 69 km, +260m

Az éjszaka közepén újra hasmenés ébreszt. Megteszem a dolgom, majd visszabújok a zsákba. Reggel normálisan ébredek és elkezdek készülni az aznapra. Reggeli után, mobilizálás közben kiderül, hogy Evi borzalmas éjszakán van túl. Hányás, hasmenés gyötörte. Alig aludt szegénykém és szörnyű állapotban van. Így (szigorúan mobilizálás után, de) igyekszek segíteni neki. Összecsomagolom kis standunkat, felcipelem a bőröndöket és a táskákat, majd készre pakolom az autót.

Időközben engem is szólít a kötelesség és nem nyugtat meg az eredmény. Habár vízszerűen (tehát könnyen) távozik minden, nem jön a megkönnyebbülés érzete, ami eddig némi enyhülést adott. Nem fájnak a beleim, de érzek bennük egy kényelmetlen tónust.

Odakint 6-8 fok hideg van, így pulcsiban indulok. Felállunk a rajtra és elindulunk. Futás alatt azt érzem, mintha egy szatyornyi "valami" felfüggesztés nélkül zötyögne a hasamban. Nem kellemes, de ez van. Ez a mai szakasz nem lesz az én futamom, ennyi. A hőmérséklet bemelegedve egész kellemes és sík szakaszunk lesz, úgyhogy nagyon le sem fogok szakadni.

De valahogy mégsem vagyok OK.

5'20"-ban zötyögök. Maurice óvatosan mellém fut és lassan elhagy.

Észrevétlenül 5'40"-re lassulok. Zsuzsi is gyorsabb nálam. 4 km-nél elköszönök tőle. Mondom, hogy kicsit kiállok, de majd igyekszek utána.

Mivel egy hatalmas, kietlen pusztaságban futunk, keresve várom, hogy elérjek egy fáig, ami körül nő valami takarást adó bokor, majd az első ilyet elérve, nagy sebtében letolom nadrágomat és újra kifolyik belőlem minden… OK, ez ilyen. Láttam már hasonlót, gyerünk tovább! Az áhított megkönnyebbülés azonban csak nem akar jönni.

8 km-ig kocogok (kb. 6'00" az iram), amikor újabb hullám kezdi el "csapkodni a partokat". Közben persze el-el hagyogatnak a versenytársak. Elképedve nézik új mozgásformámat és iramomat és mindenki kérdezget.

-"Nem vagyok jól, de nincs baj. Menjetek nyugodtan."

Szóval 8-ig jutok és újra a harmatos fűbe gázolok, hogy letépkedjem a nadrágomat és szabadjára engedjem, ami szabadulni akar belőlem.

12 km-nél van az első CP. Elkocogok odáig és mivel kezd túl meleg lenni, leadom a pulcsimat (és persze kezet fertőtlenítek). Mivel eddig alig álltam meg a pontokon és nem is feltétlenül a "helyemen" vagyok a mezőnyben, riadtan kérdezgetnek a segítők is, hogy mi a baj. Elmondom, majd elköszönök és továbbfutok.

De nem jutok messzire. A falu határában érzem, hogy újra ki kell állnom, majd az eseményre készülvén magam is elképedek: minden érzet, előjel nélkül összefostam magamat!

"Semmi baj Peti! Rendbetesszük!" Rendbetettem magamat, visszahúzkodtam a "nedves" rétegeket és újra elkezdtem kocogni.

Közben lélektelenül elkezdem mantrázni, hogy "minden rendben lesz". "Nemsokára megnyugszik a belem." "Mostanra már biztos kiürültem és nemsokára rendben leszek."

Kocogok, majd arra gondolok, hogy biztonságosabb lesz, ha a gázokat gyaloglás közben engedem útjukra. 1 km-t sem teszek meg, már ki is próbálhatom újdonsült stratégiámat. Gyaloglásra váltok és elengedek egy galambot. Azaz nem. Ez nem az. Basszameg!… Újra…

Lekászálódok az útról, előveszem a zsebkendőimet és újra letörölgetem magamat és kitörölgetem a gatyámat.

"Ez van basszameg. Ráadásul elfogyott a papírom… Sétálnom kell, amíg meg nem nyugszik a lelkem és az emésztésem."

Kimászok az útra és megsemmisülve, gyalog elindulok. Futás híján azonban elkezdek fázni. Szépen, lassan merevednek az újjaim, rámhűl a tocsogós gatyám és nadrágom is.

Nézem a tájat, riadtan próbálok bármi szépségbe kapaszkodni, de már nem tudok semmi lelkesítőt mondani magamnak. Megalázottan, átfagyva, összefosva botorkálok az úton, amikor csoszogást hallok hátulról és a mezőnyünk egyik leglassabb futója elcsoszog mellettem. Sajnálkozva érdeklődik állapotom iránt. Én a szégyenteljes dühtől félig sírva visszanyöszörgök valamit. Csóválja a fejét és elhagy.

Szóval EZ itt a mezőny vége!

Ballagok, de nagyon fázok. Futni kellene. Gyalogolva már nem érzem problémásnak a helyzetet. Óvatosan elkezdek kocogni. Beállok olyan 7'00"-es iramra. Megmozdul a pulzusom, belső melegség kezd elárasztani. Azonban ahogy futok, vízszerű lötyögés kortyog a hasamban. "Nem baj, futok! Nem baj, fussunk! Nem baj Peti!"

"Nem a faszt!…"

Rádöbbenek arra, amit nem akarok tudni, amire nem akarok gondolni: futás alatt, akaratlanul, érzéketlenül újra elengedtem magamat…

Levánszorgok az útról a harmatos gabonatáblába. Szembesülök a feladattal és tépkedni kezdem az útmenti füvet, cickafarkat, meg amit találok. Mindenhol, minden folyik. Mindenhol, mindenem "olyan". Legalább a nagyját lekaparom magamról és a ruhámról és visszahúzom a csurom szaros rétegeket. Lehúzom a nedves fűben a kezeimet és csak állok.

Nem vagyok képes felszegni a fejemet. Utoljára talán óvodában szégyelltem így magamat. Nagyon fáznak a vizes, szaros kezeim. Nagyon fázik az alfelem. De alig merek megmoccanni. Kitápászkodok az útra és belémhasít a felismerés: már nem akarok Pedro Munozba érni, csak menekülni akarok ebből a szituációból!…

14-nél voltam akkor. 18,5 km-ig sétáltam, amikor egyik versenytársam, Nina Ropertz kísérője megállt mellettem a lakóautójukkal. Megállítottam az órám és bekéredzkedtem az autóba (szigorúan állva és semmihez sem nyúlva!). Elvitt a következő CP-re, ahol az addigra már lázzal és fejfájással küzdő Evelin hitetlenkedve várt.

Ő már látta rajtam, hogy megtörtem. Christian (Fatton) odajött hozzám, amint a kifóliázott autóban, a hőlégbefúvóra csavarodva remegtem és szinte könyörgött, hogy menjünk vissza (oda, ahol felvettek) és legyalogolja velem az aznapi szakaszt (69 km), de akkor már lehetetlennek tűnt az, ami előző nap természetes volt.

Lehetetlennek.

Elképzelhetetlenül távolinak.

Értelmetlennek…

Lehettem volna szigorúbb magammal, lehettem volna elszántabb, fókuszálhattam volna jobban a célomra, de abban az állapotban már nem éreztem magamat sportolónak, nem éreztem azt, hogy ez egy sport.

Sőt, azt sem éreztem, hogy ember lennék…

Fotó: dr. Pikó Evelin