TransEspana 2025. III.

V.3. Molina de Aragón-Puente de Vadillos, 7. szakasz, 56 km, +969m

Éjjel 1 óra. Felébredek. Kimegyek a wc-re és kicsit meglepve konstatálom, hogy nem csak vizelek. Nincs katasztrófa, előfordul az ilyen. Nagy igyekezetemben néha belecsúszok abba a hibába, hogy túl sokat eszek, vagy túl nagy adagokat fogyasztok, vagy nem hagyok kellő időablakot az étkezéseim között és emésztésem nem tud megbirkózni a bevitt táplálékkal. Ilyenkor könnyít magán a rendszer és én is megkönnyebbülök.

Ez most is így van. Visszafekszek és nyugodtan alszok 5-ig.

Majd ébredés, reggeli és wc… És újabb hasmenés… Újra megkönnyebbülök, de azért nem nyugtat meg a dolog.

Mobilizálok, csomagolás és irány a rajt.

Aznap kifejezetten hideg reggel fogadja kis mezőnyünket. 6-8 fok, tejköd. Széldzsekiben és csősálban indulok. Mivel az elmúlt 2 nap kellően hosszú volt (2x75 km) és én ennek ellenére kitettem magamért, ma nem akarom megváltani a világot. Komótosan indulok, elengedem a ViAragon élfutóit (nekik ez a befejező napjuk!), Zsuzsival sem beszélgetünk sokat. Most nem is bánom ezt a csendet. Mozgás során érzem, hogy még nem 100%-os a belem. Nem fáj, nem feszül, csak "jelez".

Közben egyre nagyobb hullámokat követ aszfaltkígyónk a haragoszöld gabonaföldeken, aztán lassan erdős foltok közé csúszik. Az egyik ilyen fás szakaszon, 7 km-nél aztán érzem a természet egyértelmű és visszautasíthatatlan hívását és "félreállok". Igaz, hogy a többiek megelőznek, de ezzel a hasmenéssel végképp megkönnyebbülök (kiürülök) és megszűnnek a problémáim. Úgy döntök, hogy nem terhelem 20-ig a rendszert és addig koplaltatom magamat. Ez nagyon jó ötletnek bizonyul (a kevesebb mindig több), tökéletesen megnyugszik emésztésem és helyreáll kicsiny világom rendje.

Közben lassan felmelegszik az idő. A völgyekből is felszáll a köd és ahogy az aranysárga napsugarak átbuknak a dombok gerincén, egyre tovább és statilabban melegítik a környezetet és minket. Állandósul az erdei környezet a domborzat pedig egyre határozottabb, karakánabb, vadabb. Egyszer csak jön a tábla: Alto Tajo nemzeti park.

Egy újabb földi paradicsomon futunk keresztül. Meredek (15%!) emelkedők és lejtők igyekeznek lépést tartani a hihetetlen szintkülönbségekkel, amik ezt a völgyet jellemzik. Hatalmas fenyőfák, csodálatos, mohás sziklaképződmények és a völgy aljában a kristálytiszta vizű Cabrillas és Tagus patakok.

Észre sem veszem és folyamatosan lépkedek előre a mezőnyben. Pedig betartom az előre meghatározott sarokszámokat. Pl. akármilyen ciki, 140-es pulzusnál belegyalogolok az emelkedőkbe. Mindennek ellenére jól haladok és ráadásul prímán érzem magam!

Majd újra ritkulni kezd az erdei környezet, újra egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a környező legelők és az egyre határozottabb, hosszú, kanyargós emelkedők. És egy ponton azt látom, hogy már csak Annie van előttem (Annie Paringaux, a ViAragon későbbi abszolút győztese, egy brutálisan kemény, francia futónő) az aznapi utolsó emelkedő tetejéhez (1400m) közeledvén. Még itt sem erőltetem a futást. Amikor kell sétálok, majd újra futni kezdek.

Együtt érünk fel Annie-val a gerincre. Ő kiáll a CP-re frissíteni, én pedig megkezdem a hátralévő 17 km-nyi ereszkedésemet a célig.

Az utolsó 5-6 km egy újabb csoda, ugyanis utunk a Guadiela patak szurdokjában vezet végig. Indiában láttam hasonló méreteket, formációkat, színeket a Rohtang La lábánál.

Az aznapi cél Puente de Vadillos falu szélén, magányosan az erdőben álló fogadóban volt, így a főútról csak lefordulva átrobogok a célvonalon és alig akarok Gilles-nek hinni, mikor azt mondta, hogy ezt a szakaszt is megnyertem! Őrület! A pihenőnapnak szánt szakaszon! Nagyon örültem neki! Átjöttem egy igen intenzív, szintes szakaszon 121-es átlagpulzussal és közben újra felfűztem a teljes mezőnyt! Ez kell most a hasmenéstől kicsit megtépázott önbizalmamnak!

Frissítés, zuhany, hideg saláta, mobilizálás, de ma a szokásos fetrengés helyett vendégeket fogadtunk! Nővéremék ugyanis úgy időzítették és alakították családi nyaralásukat, hogy meg tudjanak minket látogatni a következő néhány szakaszon, így vendékeket fogadtunk a délután! Őszinte köszönet és hála nekik! Mindig feltölt a szeretteim jelenléte és ez most is különösen boldog élmény!

Este aztán ünnepélyes ViAragon eredményhirdetés a fogadó parkosított kertjében. Fogadás, óvatos vacsora, ahol végre alkalmam nyílt beszélgetni több francia futótársammal, akik a nyelvi korlátok miatt eddig ridegebbek voltak. Azt hiszem most már tényleg kezdünk közösség lenni. 7 napnyi együttlét, 7 napnyi futás összecsiszolt minket nemzetiségtől, nemtől, kortól függetlenül. Egyre erősebben érzem, hogy a következő időszakban ide tartozok és itt a helyem!

V.4. Puente de Vadillos-Villanueva de Guadamejud, 8. szakasz, 68 km, +625m

Éjszaka újra felkelek. Hasmenés. Mi a bánat?… Tegnap már tudatosan figyeltem arra, hogy ne terheljem meg az emésztésemet. Visszafekszek, elalszok. Reggel ébredés és indul a protokoll. Reggeli, wc-hasmenéssel (úgy néz ki ez az új árnyékom), mobilizálás, pakolás, start.

Csúnya kis falucskánkat (egykor valamilyen ipari tevékenység folyhatott itt) elhagyva csodaszép erdőben, fickós emelkedőkön futunk. 10-nél már egyedül vagyok. A mai szakasz elején egy forgalmas alagutat egy ugyancsak gyönyörű, régi, kisforgalmú úttal kerülünk meg. Ezzel a remekbeszabott kacskaringózással aztán el is búcsúzunk aznapra az erdős és hegyes tereptől. Kár, mert amellett, hogy lételemem a hegyi környezet, a többiek szemmel láthatóan jobban küzdenek az emelkedőkön, mint én, így a síkabb szakaszokon biztos, hogy csökken majd a különbség közöttünk.

Úgy tűnik, hogy végig felhős, könnyű, hűs, szeles szakaszunk lesz, azonban a kiegyenesedő, széles, kietlen és ingerszegény országúton váratlanul elkezdek elfogyni. Keresem az okokat és magamban az energiahiányra fogom. Az elmúlt 1,5 napnyi hasmenés, ha nem is korlátozott közvetlenül a futásban, a táplálékfelvételemet befolyásolta. Tudat alatt is óvatosabban tápláltam vissza és persze törekedtem a kímélőbb étrendre, valamint futás alatt ma is 20-ig koplaltam a fent említett okból. Úgy gondolom, hogy ennek köszönhető, hogy rendesen küzdöttem 35-50 km között.

Aztán megérkezik megmentőm, elkezd esni a hideg, áztató eső! Egy szál aláöltözetben összehúzza szétszóródott gondolataimat, én pedig összerendezem őket.

Az 50 km-es CP-n Evi vár az előre megbeszélt esőkabátommal. Ekkor ér utol Maurice. Mivel ő kísérő nélkül, kiszolgáltatott helyzetben fut, megkérdezzük tőle, hogy adhatunk-e neki bármilyen ruhadarabot, mert az eső bizony nem hagyott alább és a lengedező szélben könnyen kihűl az ember. …nem kér belőlünk, ellenben indulás után újra a sarkamba áll. Így csattogunk el a 60-as CP-ig, egy jó minőségű, murvás úton.

60-nál ő azonban újra megáll frissítésért. Itt az idő leszakítani! Továbbfutok sőt, a zsákomból egy kis koffeint beverve ritmust váltok.

1 km borzalmasan felázott földút következik, anyázok is szaporán. Majd észreveszem, hogy a bal sáv fel lett szórva némi kővel (csak a sárban alig látszik), átugrok és stabilabb lépésekkel rúgom magamat előrébb a szakadó esőben.

Pár kicsúszással megúszom és a faluba vezető maradék 7 km-nyi aszfaltúton a koffeintől felpörögve, az esőtől hűtve adok még pár percet Maurice-nak, ha már a pulcsim nem kellett neki…

A célban most eltekintettünk a formaságoktól (de a pacsit begyűjtöttem!). Iszonyatosan fáztam, így gyorsan elhajtottunk a szállásunkra, egy helyi diáktábor épületéhez.

Nagy megnyugvással konstatáltam, hogy van melegvíz és újra összeraktak bennünket Zsuzsival és Attilával, úgyhogy a jó társaság és a jókedv garantált!

A forró zuhany után a már megszokott saláta várt némi főtt disznófüllel!… (na, ez nem az a kímélő étrend, amire vágytam, de kollagén-forrásnak viszont tökéletes!)

Utána persze az elmaradhatatlan nyújtás-smr-jóga keverék és pihi.

Estefelé Éviék újra ránknéztek, beszélgettünk kicsit, majd vacsora a kantinban és fekvés.

V.5.: (Évi szülinapja!) Villanueva de Guadamejud-Montalbo, 9. szakasz, 58 km, +800m

Reggel úgy ébredek, hogy éjszaka nem kellett egyetlen "extra" kört sem tennem és a belsőségem sem háborgott! Megnyugtató érzés!

A szokásos reggeli, wc, mobilizálás, csomagolás minta ma is végigment. És máris a szemerkélő esőben toporgunk a diákszálló előtt, a rajtjelre várva.

15 km-ig esőben futunk. Zsuzsi, Maurice és én. Majd jön pár életerősebb kaptató a ligetes, fás környéken és kicsit széthúzódunk, de Maurice lőtávolban marad.

Útközben kedves gesztus volt Gilles-től, hogy 5 km-nél felfestette a verseny 500. kilométerét.

15-nél eláll az eső, 20-nál pedig amint gyümölcspürémet szopogatom, Maurice ritmust vált és az élre áll. Szép próbálkozás, de nem tart sokáig "fiatalos" lelkesedése, ugyanis kb. 20 méterrel előttem visszább vesz és újra állandósul közöttünk a különbség. De így legalább ő fut elől… Hajrá drága barátom! ;)

26-nál aztán jön a frissítőpont és mivel ő zsák nélkül kénytelen megállni, én azonban hátizsákkal (vízzel és frissítéssel ellátva) rendre kihagyom a frissítőpontokat, így újra visszaelőzöm.

Közvetlenül a pont után, ráadásul egy szép, életerős emelkedő következik, amit miután megfutok, sikerül leszakítanom versenytársamat. Ezek után pedig már nincs kedve újra felzárkózni. Édes keresztemet, tehát újra vállamra veszem és egyedül futok a továbbiakban.

A táj, a szakasz második felére, egyértelműen mezőgazdasági jelleget ölt. A lankás, dombos vidéken, ahol nem gabona, vagy valamilyen más szántóföldi kultúra nevelkedik, ott leginkább birkákat legeltetnek.

Kedves jelenet volt, mikor egy fiatal róka egyszer csak elém ugrott az úton. Nem vett észre, ugyanis annyira sietett valahová, hogy nekem hátat fordítva, velem egy iramban csak egykedvűen kocogott a kietlen országúton. Igyekeztem csendben megőrizni ezt az emléket. Nagyon bájosnak találom ugyanis az olyan elkapott pillanatokat, amikor akár vadállatok is képesek úgy elmélázni, annyira szétszóródni, hogy láthatóan világukat sem tudják. Majd kisvártatva rákérdeztem alkalmi útitársamra, hogy hová joggingol, mire ő (pár pillanat buta fejforgatás és riadt scannelés után) egy ugrással eltűnt az útmenti bokrokban.

Az idő folyamatosan javul, de az élénk, hűvös szél miatt az utolsó CP-n sem dobom le az esőkabátot.

45 km-nél elérkezek Gilles újabb jeléhez, az 540 km-es vonalhoz.

Megvan a fele! El sem hiszem!

Úgy pörögnek a napjaim, hogy ha visszagondolok, egyes szakaszok teljesen kiesnek és szinte az urdosi rajtban érzem magamat!

És szépen lemorzsolom ezt a szakaszt is. Még úgy is, hogy 50-től azért már kifejezetten melegem van a kabátban.

A cél ismét egy csúnyácska falu Montalbo, de hát a spanyolok sem élhetnek mindenhol középkori óvárosokban…

Nagyon feldobja azonban a befutómat, hogy Zsuzsi egyik Spanyolországban élő futója külön transzparenssel fogad az utolsó métereken! Sőt, a kedves gesztus mellett házi pogácsát és almás pitét is kapunk! (Persze nem vagyok számító, de 9 napnyi futás után leginkább a vegetatív igényeim erősödtek meg. :) )

Zuhanyzásra készülve kicsit meglepve konstatálom, hogy a mai szakaszon, a verseny hevében volt egy kis "baleset" az alsógatyámban, de mivel semmi egyebet nem éreztem, nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget.

Este újra sportcsarnokban hálunk, így beérkezés után, Evi és Ati közös standot építenek. Én mobilizálok, útvonalat tanulok, majd hunyok pár percet.

Vacsorára a falu éttermébe megyünk, ahol ha némi verbális és nonverbális küzdelem árán is, de nagyon jó kis vacsorát kapunk. Én legalábbis nagyon örülök a tonhal-steak-emnek, zöldsalátával!

Megvacsorázunk, beszélgetünk egy kicsit, majd a csarnokba érve lassan eltesszük magunkat. Jól bebugyolálom magamat, mert éjszakára (és főleg reggelre) igen csípős hideget jósolnak.

Egy újabb dolgos nap reményében magamra húzom a hátizsák zipp-zárját.

Fotók: dr. Pikó Evelin és Gilles Alberty