TransEspana 2025. I.

Valamikor reggel 8 óra körül lehet. Odakint csendesen esik az eső. Ködfoszlányok szállonganak az utcákon és a haragoszöld hegyormok között. Ülök a kis urdos-i szállásunk apró szobácskájában és Evinek beszélek az érzéseimről. Azaz nem is az érzéseimről, hanem azok hiányáról. India minden tekintetből akkora kihívás és akkora hatás volt számomra, hogy azóta nem érzem már azt a tenyérizzasztó izgalmat, amit anno a versenyek jelentettek. Várom persze az indulást, tudom, hogy rengeteg élmény és érzelem vár rám odakint, ha rálépek az útra, de azt a halálfélelemmel vegyes, robbanni akaró izgalmat messze nem találom, ami korábbi nagy versenyeim startjában ilyenkor bennem volt.

Ennek megfelelően nyugodtan konstatálom, hogy ütött az óra. Összeszedegetjük a bőröndöket, a szatyrainkat, leballagunk és bepakolunk az autóba, majd odaállok a startba.

A rajt alapmotívumai minden versenynél ugyanazok. Izgő-mozgó, nyújtogató, komoly, elszánt emberek és bemelegítőkrém szag. Most egyedül Zsuzsi töri meg ezt a marcona monotóniát. Csicsereg, mosolyog és az óráját nyomkodja… Keresi a track-et (pár napig neki ez lesz a kabalája…).

Majd eljön végre a 9 óra! Elindulunk! Teszünk egy kis kurflit Urdosban, majd a főútra érünk és a csendes, szitáló ködben elindulunk felfelé. Kissé széthúzódik a mezőny és kényelmesen egymás mellé rázódunk (Zsuzsival). Megbeszéljük a világ nagy dolgait, majd kb. 5 km-nél, egy kis aszfaltozott mellékúttal megkezdődik az aznapi szakasz legkeményebb emelkedője: 10 km a Somport-hágóba, ami a hegygerinc mellett Franciaország és Spanyolország határa is egyben.

Az emelkedőn szétszakadozik a mezőny. Nem vészesen kemény, hiszen 10 km-re jut 800 m, de azért szuszogok én is. Egyedül maradok és a csendes, meditatív zötyögésben elkezdem magamibaszívni a körülöttem lévő sötétzöld fenyvest, a monumentális sziklafalakat, az égszínkék víztározókat és a kavargó, fehér felhőfoszlányokat. Egyre hidegebb és hidegebb lesz. Egyre élénkebb lesz a szél. Egyre kopárabb a táj. Lombhullató-, fenyőerdő, bokros-elegyes ligetek, majd alpesi legelők. És persze szikla mindenütt.

Másfél óra alatt felérek a Somport-hágóba (1632m). Egy régi határállomás kapujában van a CP. Gyorsan regisztráltatom magamat, megsimogatom a nagy "Espana"-táblát és spuri lefelé! 1 fok van, szemetelő dara, élénk széllel, úgyhogy nem sok okom maradt romantikázni. Megkezdem az ereszkedést. Tükörsíma aszfaltút pántlikázik lefelé a völgybe. Imádom! 4'50"-ben, futok lefelé. A hágó alatti második kanyarral kijövök a felhőből és megváltozik a világ: kristálytiszta ég, fényesség! Hihetetlen kontraszt és hihetetlen hegyi környezet. Körben 2500-600-as, havas csúcsok (Pico de Aspe, Pico de Anayet) én pedig a buja alpesi legelőkön kanyargok lefelé!

Ahogy lefelé csorgok, egyre sűrűbben jönnek szembe a táblák és a jelzések: a Szt. Jakab zarándokút is itt tekereg körülöttünk.

23-nál pedig, miután átfutottam a modellvasút méretű kis alagúton és elhaladtam a kicsiny völgyzárógát mellett, végre rátérek magára a Camino-ra! Innentől majdnem a célig a zarándokút lesz a mezőny vezetője is.

Az ékszerdoboz méretű és szépségű Canfranc falucskába (2CP) érve rendesen rámmelegedik az esőkabát. Ledobom a ponton. Persze a pulcsitól gyáva vagyok megválni, de akkor még biztonságot sejtet, így tovább robogok.

A Camino eleinte egy felázott, hol sziklás, hol saras turistaút. Eleinte én is esek-kelek. Ügyetlenül mozgok a lucskos terepen, majd szépen rááll az agyam. Belesüppedek a meditatív lépés keresésbe és pár km után azon veszem magamat, hogy folyamatosan, igen jó iramban ereszkedek lefelé. Ekkor értem utól két futót. Látszólag ügyetlenül bukdácsoltak az akkor már kiszélesedő, tompa, kerek sziklaúton. Széles jókedvemben rájuk köszöntem és elfutottam mellettük. Az egyik, egy idősebb, szikár fószer mögémsorolt és onnantól, mint az árnyék velem maradt.

Haladtunk lefelé az Aragón-patak völgyében, amely közben kiszélesedett, egyre világosabb és melegebb lett. A hárs redőket felváltogatták a ligetes foltok, kicsiny szántóföldekkel és ici-pici falvakkal. Az út is széles, murvás földútra váltott, így már könnyedén lehetett haladni rajta. Az öreg csóka még mindig mögöttem. Se nem gyorsít, se el nem marad. Váltogattam az iramot, bele- belehúztam, hátha megunja, de nem. Ragaszkodott hozzá, hogy 1,5 méterrel mögöttem, ütemesen sercegtesse a murvát.

Közeledtünk Jaca-hoz (8 km) és habár rohadt melegem volt, akkor még bazi erős voltam és alapvetően lefelé haladtunk, így az utolsó frissítésem után gondoltam megnézem, hogy mit bír frissen szerzett barátom lába és kilépek kicsit. 4'40"-ben futottunk és nem tágított. Aztán végre Jaca-ba érve az út elkezdett hullámozni (30m fel, 30m le, fel-le, fel-le…) és az egyre erőteljesebb szuszogás lassan leszakadt a tarkómról.

Ennek megfelelően én is 169-as pulzussal és szakadó izzadtsággal értem be a célba. Örömködés és pacsik következtek. Gilles, a főszervező várt a célban és újságolja, hogy szakaszcsúccsal nyertem a mai napot! Huh!… Alapvetően győzni jöttem, de azért némileg óvatosabb kezdést terveztem. De, ha így alakult, hát legyen, nem tiktakozok!

A célban jégbehűtött frissítő és kuszkuszos hideg saláta vár. Épp iszogatom a jéghideg frissítőmet, amikor Zsuzsika becsattog másodikként. Ölelés, pacsi, tere-fere indul. Majd megjön a harmadik futó és negyedikként az engem kergető úriember. Megtudom, hogy Maurice Thépaut-nak hívják, de akkor még nem sejtem, hogy a következő napokra állandó társammá válik majd.

Átballagunk a mellettünk álló diákszállóba, felhordjuk a táskákat és elkezdem az akkortól napi rutinomat jelentő zuhanyzás, mobilizálás, fekvés, vacsora, alvás sormintát.

A szervezés egyébként tökéletes. Az útvonal tökéletesen, érthetően jelzett. A célban a már említett hideg izoitalok, üdítők és minden nap új saláta (zöldség, tészta, tonhal, stb.) várják a futókat. A szállások, zuhanyzóhelyek leszervezettek, kijelöltek és minden kommunikálva. A célban mindig 2 tábla vár: az egyiken az aktuális szakasz beérkezési sorrendje a befutóidőkkel, a másikon az aznapi programbeosztás, helyszínekkel, a másnapi reggeli és rajt helyszínekkel, időpontokkal, a várható időjárással. Minden.

VI. 28. Urdos-Ayerbe, 2. nap, 60 km, +600m
Reggel könnyen ébredek. 5-kor reggeli a kollégium étkezdéjében. Kávé, kis vajas, lekváros croissant, budika és indulhat a mobilizálás. A többiek (Evivel, Zsuzsival és Atillával négyen kaptunk egy szobát) lassan mozgolódnak, pakolgatnak. Bepakolunk az autókba és felballagunk az aznapi rajtba, a koli bejáratához.
Hűvös reggeli szél fogad, de aznapra tiszta, napos időt jósoltak, 20 fokos csúccsal. Kicsit cidrizünk a jelre várva, de miután elindulunk, lassan bemelegszik mindenki. Sőt, pár km után nekiállunk az Arasán hegy emelkedőjének, hogy 8-ra az Oroel-hágóba (1080m) érjünk. Az emelkedőn a tegnapi fogratókönyv zajlik le. Szétnyúlik a mezőny, én pedig valahol a 3. helyen bukok át a hágón és megkezdem kb. 30 km-es ereszkedésemet a következő emelkedőig. Még a hágó után gyorsan befog Zsuzsi nyomában Maurice-szal és szépen el is szakadnak tőlem.

Közben csodaszép völgyben robogunk lefelé. A Gállego-patak által vésett meredélyek között gyönyörű, elegyes erdő nő, melyben megszámlálhatatlan zúgón keresztül törekszik mellettünk lefelé a kristálytiszta víz a mélyebb területek felé. 35-nél aztán ellaposodik a táj, elmaradoznak az erdők és Santa Maria de la Pena környékén elérjük a völgyzáró gát által felduzzasztott tavat. Itt érem utol Zsuzsit. Dumálgatunk, de fáradt, úgyhogy a következő hosszabb emelkedőn leszakad. Pár hasonló aszfalthullám után meglátom, utolérem, majd elhagyom Maurice-t is. A mai napra várt csodát így egyedül kell megélnem: utunk először egy félszigetre vezet, ami egyre szűkül, majd elfogyván egy vashídban folytatódik. Körülöttem a szikrázóan tiszta víz. Futok a hídon, ami aztán nekiszalad az egyenes sziklafalnak, hogy utam a hegy testébe vájt alagútban folytatódjon. Az alagút kijárata pedig már egy totálisan új világot tartogat az erre járók számára! Keskeny szerpentinem a Gállego szurdokjának sziklafalára tapadva kanyarog. Alattam a vad víztömeg háznyi sziklákon tombol és porlad. Itt-ott facsoportok, bokrok kapaszkodnak az életükért a vörös meredélyen, a távolban pedig a hatalmas, Devon-korabeli, vörös sziklaőslény a Mirador del Cirko határozza meg a hátteret! Szó szerint túlcsordul az ember lelke!…

Aztán kb. 50-nél elhagyjuk a völgyet, hogy üde árpaföldek között, azonban masszív emelkedővel érjünk be Ayerbe faluba. A völgyekben kanyarogva észre sem vettem, hogy a hőmérséklet 20 fok fölé ugrott és a 8-as UV sugárzással igen masszív hatása volt.

Boldog, de fáradt célbaérés, hűtött ital, gratuláció a beérkező Zsuzsinak és Maurrice-nak, hideg saláta, majd spuri az árnyékba, az aznapi szállásunkra, a falu sportcsarnokába.

Itt fogadnak a hírrel, hogy állítólag országos áramkimaradás van. Nincs katasztrófa, fejlámpák fényénél zuhanyzunk. Aztán gyors stand építés a csarnokban és indul a nyújtás-mobilizálás. Miután végzek, spuri a hálózsákba és vacsoráig csendes pihenő.

Este aztán jó nagy adag vacsora után folytatom az alvást. Azaz folytatnám. Némi diszkomfort érzetem van. Először arra gondolok, hogy túlettem magamat. Éjfélkor hasmenés, de sajnos utána sem könnyebbülök meg. Émelygek reggelig. Ennek megfelelően, reggel csak egy kávét iszok és igen enerváltan kezdem a reggeli mobilizálást.

A rajtra épp összecsomagolok, de minden táska után fekszek pár percet a hideg padlón annyira émelygek. Rajt előtt teszek pár kört a csarnokban. Izommal, ízülettel, stb. nincs baj, a gyomrom azonban nem OK.

VI. 29. Ayerbe-Castejon de Valdejasa, 3. nap, 51 km, +390m

Felállunk a startra a csípős hidegben és elindulunk. Dumálgatunk Zsuzsival, közben lágyan hullámzik az út az árpaföldek között. Maurice mögöttünk fut 2 méterrel. Próbálok vele is beszélgetni, de nem nyit. Néha visszasomolyog, egyébként egykedvűen, szótlanul követ minket. Egyre nehezebben tudok beszélgetni. Egyre mélyebbeket sóhajtok. Egyre erőteljesebben szuszogok és lassan kezdek leszakadni az élbolyról. Látványosan lassulok. Émelyeg a gyomrom és erőtlen vagyok. Majd végképp szétesek és az emelkedőn sétára váltok.

Mi lehet a gond?

Rendben, nem reggeliztem, de ennél tovább kellene bírnom. Azonban az émelygés bánt. Nem tudom megemészteni a megevett mennyiséget? Sanszos. Otthon, a felkészülés során eljutottam 4000-4500 kcal/nap-ig, azonban az otthon volt, minőségi étkezésekkel és minőségi alvással. Itt mindkettőbe hiba csúszott.

Nem volt jobb ötletem, kikoplalok és közben igyekszek mihamarabb újra mozgásba lendülni.

Közben átkelek a Gállego hídján, kicsiny falvakon melyek között a haragoszölden hullámzó árpaföldek, nomeg szélerőművek mindenhol. Mozog is a levegő, ami nagy megkönnyebbülés mert legalább a szikrázó napsütést ellensúlyozza.

Kb. 40-nél értünk Sierra de Luna-ba. Ott volt a nap utolsó CP-je. Akkorra megnyugodott az emésztésem, így öntöttem magamba egy kis vizes kólát és nekiindultam az utolsó, 13 km-es szakasznak, amin a Lomaza-hegy 700 m-es nyergébe kellett felszerpentinezni, hogy onnan 6 km-t ereszkedve, Castejon de Valdejasa-ba érjek. Szépen kisimultam a felfelé szerpentinezésben, így amikor a nyeregbe érve Evi felhívta a figyelmemet, hogy onnan látszanak utoljára a Pireneusok fennségei, akkor már virágos jókedvemben búcsúztam el a havas csúcsoktól. Lefelé aztán már némileg szukkulensebb erdőben hasítottam, hogy végre befejezzem és elfelejthessem a mai napot.

A falu sportcsarnokához érve konstatáltam, hogy aznapi csúfos teljesítményemmel (4. hely, 20 perc hátrány Maurice-hoz képest) elbúcsúztam a pályacsúcstól. Marad célnak az összetett győzelem és minél több szakaszelsőség. Gyors frissítő, egy még frissítőbb hideg zuhany a helyi strand fürdőrészlegében (aznap nem kaptunk melegvizet), a szokásos hidegsaláta, majd mobilizálás, nyújtás és fekvés. A vacsira várva észrevettem, hogy lassan hőemelkedésem lesz. Ekkor jött Evi ötlete, hogy mi van, ha nem is az emésztésemmel van a probléma, hanem egyszerűen megsütött a nap? Az elmúlt napokban tényleg gyönyörű, tiszta időben futottunk és én becsülettel felégtem az arcomon és a karomon. Az aznapi paella vacsorához tehát bedobtam egy Aspirint és extra gyorsan (este 8-kor) magamra húztam a hálózsákomat, hogy minden percet megragadjak a gyógyulásra.

Fényképek:  dr. Pikó Evelin