Supermaratona dell'Etna

Előzmények:

Tavaly a Transespaña után volt egy "kisebb" kiégésem. Mikor átgondoltam a helyzetemet, arra jutottam, hogy némi változatosság bevezetésével megtörhetném az addigra becsontosodott monotóniámat, hátha az visszavezetne a futáshoz, végső soron önmagamhoz. És az ötlet, szinte elhívás szerűen talált meg. Egy akkori, helyi, szicíliai szállásadónk kérdezte, hogy miért nem indulok az Etna szupermaratonon? Mondanom sem kell, ahogy megismertem az eseményt, egyből beleszerettem az indulás gondolatába… Mindez novemberben volt. Akkoriban elég ramaty fizikai állapotban voltam, így elsődlegesen az állóképességemet és némi gyorsaságot akartam újraépíteni, ezért készültem fel és indultam a BSzM-en.

Kékes felkészülés:

A BSzM után azonban egyből belevetettem magamat az Etnára célzott felkészülésbe. Felkészülési versenynek és időközi felmérőnek pedig a Kékes csúcsfutást választottam. Az volt a vezérlőelvem, hogy ha egy ennyire rapid és intenzív futásra felkészülök, mint amilyen a Kékes csúcs, akkor abból az állapotból visszalassulva és hozzá egy kis állóképességet építve, átkonvertálhatom a formámat egy hosszabb, de kevésbé intenzív igénybevételre.

Nagyon izgalmas és felüdítő időszak következett. Mivel 2015-ben futottam utoljára a csúcsfutáson, elővettem a régi edzésterveimet/naplóimat és elkezdtem az akkori edzéseimet, struktúráimat a 11 évvel öregebb, ultrafutó önmagamra szabni. Eleinte minden nagyon rózsaszín volt. Az edzések fő részében a 15'-ös feladatokat simán teljesítettem. Sőt! Volt, amit bővítenem is kellett, hogy a kellő edzéshatást elérjem. Majd 2-3 hét elteltével akkumulálódni kezdett a fáradtság (gondolom a lassabb regenerálódásomnak köszönhetően) és egyre megerőltetőbb volt lépést tartanom a tervvel. Érdekes volt látni továbbá azt is, hogy 11 évnyi öregedéssel ugyanazokban a feladatokban, kb. 5-6 ütésszámmal alacsonyabb pulzuson dolgozott a szívem. Illetve merem remélni, hogy az elmúlt évtizedben teljesített edzések és a lefutott versenyek is hozzájárultak valamit ehhez a tendenciához…

A felkészülés során, a hétközi, intenzív, futó edzéseket rendre futópadon futottam. Szegediként máshol nem igazán tudtam volna az emelekdős edzéseket megoldani. Ilyen minőségben pedig egészen biztos, hogy sehol máshol sem. Ezeken az edzéseken a gyorsaság és az izomerő fejlesztés volt a célom, így rendre iramváltásokat futottam, természetesen mindet emelkedőn. Pl. a kékes karakterisztikájából (Mátraházáig) kiindulva, 4,5%-os emelekdőn futottam gyors és lassú szakaszokat úgy, hogy a dőlésszög mindvégig állandó maradt, így rá voltam kényszerítve, hogy a Csúcsfutás átlag emelkedése mellett regenerálódjak, egy a céljaimhoz igazított biztonságos iramban. Ha azt mondom, hogy ez egy különösen intenzív mezociklus volt, akkor nem hazudok. Ha valaki nem ismerné a futással és az edzésekkel kapcsolatos szigoromat, annak csak annyit említek, hogy ezeken az edzéseken sorjáztak az RPE 9-10-es edzések, sőt: egyszer sikerült megdöntenem sokéves pulzusmaximumomat is, pedig az az évek múlásával egyre nehezebb.

Közben persze nem maradhattak el a hétközi, erőnléti edzések sem. Bár ez nekem 10 éve standard, hogy keresztedzésként igen intenzív erőfejlesztő edzéseket végzek (az elmúlt 3 évben Sánta László irányításával). Itt a lényeg a nagy intenzitás, amit vagy nagy súllyal, vagy nagy volumennel (ismétlésszámmal) érünk el. Mondanom sem kell, Laci edzésein is rendre arculcsapnak az RPE 10-es gyakorlatok…

A hétvégék pedig természetesen az állóképesség fenntartásáról szóltak, a hosszú futásokkal. Kéthetes váltásokban, felváltva futottam egyszer szint nélkül, alacsony intenzitáson, sokat (Szeged környékén, átlag 50km), egyszer pedig futópadon, folyamatos emelkedés mellett, közepes intenzitáson, sokat (átlag 6%, 30km).

Május közepén volt a csúcsfutás. Arról már beszámoltam nektek. Én elégedett voltam az eredményemmel.

Supermaratona dell'Etna felkészülés:

A Kékes után pont 4 hetem maradt a képességeimet irányba állítani az Etnára. Mivel mind a táv, mint a szintemelkedés a hazai verseny kb. négyszerese, így alacsonyabb intenzitású edzésekre váltottam, ahol viszont a volumen dominált. Úgy is mondhatnám, hogy a kialakított izomerő és a megszerzett gyorsaság mellett, igyekeztem az erő-állóképességemet tovább kalapálni.

Az erősítések tovább zajlottak az edzőteremben. Azok terén mindig teljesen Lacira bízom magamat. Ez az ő szakmája.

A hétközi, feladatos edzéseken (futópad) azonban növeltem a szintemelkedést (átlag 6%—ra), viszont a "fartlek" során, eleinte az iram maradt állandó és a feladatos szakaszokra a dőlésszöget fokoztam (8-10%). Eleinte. Majd az idő előrehaladtával belekevertem a "fartlekbe" olyan szakaszokat is, ahol pedig a szint maradt változatlan és az iramot fokoztam. Majd ezeket a szakaszokat általában egymás után, felváltva váltogattam. Az edzések utolsó blokkjában pedig mindig hagytam 5 km-t egy szintemelkedés nélküli, 4'40"-30" as iramú szakasznak, amikor kinyújtóztathattam a beállt, lerövidült izmokat, illetve kis mértékben gyakorolhattam (fenntarthattam) a sebességemet.

A hétvégi hosszú futások, az utolsó hónapban, már kivétel nélkül futópadon zajlottak. Meredek dőlésszögön, tartható irammal, 20-30 km. Néha péntek, szombat sorozatban, növekvő volumenben.

Supermaratona dell'Etna:

A verseny lényege, hogy a Marina di Cottone tengerpartról, tehát 0 méteres magasságból, egy bő maraton (43 km) során "felfusson" a delikvens az Etna csúcsrégiójában megépített Pizzi Deneri vállon épült obszervatóriumig, ami 2818 méter magasságban található. Az útvonal első 33 km-e országúti (aszfaltozott) jellegű, az utolsó 10 km azonban leginkább egy murvás úthoz hasonlítható, vulkáni hamura vált. A pálya szintrajza parabola jellegű, tehát a táv során egyre nagyobb átlagmeredekséggel kell számolni.

Az útvonalat előzetesen, otthon, stree view-val betanultam, illetve Szicíliába kiérve, amelyik részét lehetett, autóval is bejártam.

Majd 2 heti taper-t, 3 heti koffein detoxikációt és 2 napnyi CH-feltöltést követően, végre eljött a verseny rajtja is!

A szervezés kifogástalan volt. A megfelelő szakaszokon, megfelelő módon és mértékben volt útvonal biztosítás, sűrűn volt frissítés. Szervezett, lényegretörő, segítőkész volt minden szervező és csapattag. 2000 felett pedig hegyi mentők és hegyivadász-katonák biztosították a versenyt. Érezni lehetett, hogy folyamatosan figyelnek ránk, le a kalappal!

Az útvonal? Hihetetlen. Gyönyörű. Káprázatos. Nem volt egyetlen unalmas métere sem. Persze igen karakán volt, de az igazat megvallva ezért indultam az eseményen.

Az időjárás a lehető legideálisabban alakult. Tükörtiszta égbolt. Élénk, de nem erős széllel, így folyamatosan hűtött, azonban semmiben sem akadályozott. Hatalmas mázli volt.

A cél? Kifutni magamat. Ismeretlen pályán, ráadásul ennyire speciális körülmények között, nem tudtam okosabbat kitalálni, mint hogy 5 órán belüli célidővel elégedett leszek. A mezőnyön belül viszont sehova nem vártam magamat, hiszen alig ismertem valakit az indulók közül, de feltételeztem, hogy 43 km-en, az Etnán nem én leszek a legszínesebb zsírkréta az asztalon… Mint már említettem, a szintrajz szinte parabola görbét írt le, így előzetesen 33 km-ig (az aszfaltos szakasz végéig) terveztem. Onnantól csak elképzeléseim voltak, de Kóródi Ági (ötszörös teljesítő, és nem mellesleg a 19' évi verseny női bajnoka!!!) tanácsai, a szintrajz, street view, stb. alapján javarészt gyaloglásra számítottam, belefutásokkal.

33-ig stabilan futottam a magam tempójában. Jól ment a futás, jól ment a frissítés és jókor nyúltam a koffeinhez is. Óvatos kezdés után, szépen, sorban, jó ütemben egyeltem az előttem futókat. 33- nál viszont gyorsan változtak a körülmények. Kifogyott lábam alól az aszfalt és a letaposott, de így is néhol mélyebb vulkáni hamuban elkezdtek csúszkálni a lábfejeim. A meredek szakaszokat gyalogoltam, de a futós szakaszok során nyilvánvalóvá vált, hogy a bokám körüli stabilizáló izmaim túlterhelődtek. Innentől kezdve a nagy és ügyetlen vádlim próbálta helyén tartani a lábfejemet, ami pedig pár kilométer alatt törvényszerűen görcsökhöz vezetett. Az utolsó kb. 8 km-en már nem az izomfáradtság, vagy a pulzus jelentette a futós szakaszok végét, hanem hogy mikor húzta annyira el a lábamat a görcs, hogy azt már ne lehessen futómozgásnak nevezni. Ez egy kicsit rányomta a hangulatomra a bélyegét, de végső soron, ami bennem volt, azt kiadtam magamból, így hiányérzetem nincs a futással kapcsolatban.

Az utolsó koffein löket pedig annyira még magamhoz térített, hogy az utolsó km-en végig "futva", 2-3 embert elhagytam, majd végre beszültem magamat a célkapuba! 4:56'28", absz.: 31. hely

A verseny statisztikái:

500 induló, ebből 367 (73,4%) szintidőn belüli célbaérő.

Az abszolút győztes az olasz Montello Giuseppe (3:42'), a női győztes a szintén olasz Zacco Denise (absz. 10.) (4:30') lett.

És ami elkondolkodtató! Ha csak az előttem célbaérő részét veszem a mezőnynek (30 fő), ebből 11 fő nálam idősebb indulót találok. Köztük a 61 (!) éves Pedroni Sandro-t, aki 4:53'-at futott! Nem győzöm csodálni a nyugati társadalmakat, ahol az élet szerves része a sport és nem kiváltság, vagy a "bogaras" emberek művészete és a tömegsport a társadalom valóban tömegeit mozgatja meg és tartja egészségesen! Példaértékű!

Konklúzió:

Elégedett vagyok az eredményemmel. Első alkalomra, ismeretlenül, a Nagyalföld közepéről, bő 3 hónapnyi versenyspecifikus felkészüléssel, szerintem ez reális eredmény.

Farkas Árpi (hatszoros teljesítő) nagyon jól fogalmazta meg ennek a versenynek az alapvető dilemmáját: ez a verseny minden értelemben fokozó jellegű terhelés. Ahogy az ember halad előre a táv során és fárad, közben úgy lesz egyre melegebb, úgy lesz egyre meredekebb az emelkedő, úgy lesz egyre nehezebb a terep és úgy lesz egyre "kevesebb a levegő".

Minden szava igaz. Ez egy igen "csibész" kis verseny, de amíg benne vagy csodát élsz meg és éppen ezért is lehet ez egy nagy szerelem mindenki számára.

Fotók:

Nino Pavone, Pierluigi Benini és saját fotók