Sad But True

"Azt mondják, Isten úgy büntet, hogy megadja azt, amit akarsz.

-Meglátjuk, tudod-e kezelni!"

/Mike Tyson/

Állítólag minden nagyobb út, utazás, távollét, stb. során változik az ember. Ezen meghatározó élmények mindegyike kicsit hozzánk tesz, kicsit elvesz belőlünk. Én is minden nagyobb ultrám után éreztem magamon némi változást, jó és rossz irányba egyaránt. Ilyen az élet.

Így volt ez az utolsó két gigászi kalandommal, a Hell ultra-val és a TransEspaña-val kapcsolatban is…

Előbbi pozitív értelemben okozott hatalmas sokkhatást, hiszen minden álomszerűen jól sikerült. Utóbbi sajnos csalódottságban hagyott mély nyomot a lelkemen. Bárhogy is legyen, éreztem magamon, hogy az elmúlt egy évben az eddigiekhez képest mélyebben és nagyobb mértékben változtam. India után nehézkesebben pörögtem fel a hétköznapi feladatokra. Eltörpültek korábban jelentősnek hitt tényezők. A TransEspaña óta pedig egyre sűrűbben elbizonytalanodok, hiszen saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a világon semmitől sem véd meg az, ha kurvára akarok egy célt, vagy akár hányásig erőltetem az edzést. Mert elég egy rossz nap…

Mindezen előjelekkel együtt elkezdtem a felkészülést a novemberi Authentic Phidippides-re, melynek felkészülési és felmérő versenyének a Deseda ultramaraton teljes, azaz 252 km-es versenyszámát szántam. Nagyon nehezen lendültem bele a felkészülésbe, amit számos sérülés is hátráltatott, azonban úgy érzem, hogy végül becsülettel felkészülve érkeztem augusztus 2.-án a toponári rajtba. Minden ideálisan alakult. Nagyon szeretem ezt a versenyt! Imádom a pályát, kifogástalan a szervezés. Az időjárás is ideálisan alakult, jól ment a frissítés, időben reagáltam a felmerülő helyzetekre. Fizikálisan tökéletes állapotban voltam. Nem szoktam, nem szeretek számokkal dobálózni, de csak az előbbiek alátámasztására írom, hogy 98 km-nél bő 10 km-el vezettem a versenyt, szép pályacsúcs nézett ki a végére és mindezt 127-es átlagpulzussal futottam a 32 °C-os meleg ellenére. Szóval "kívülről" semmi sem utalt arra, hogy valami váratlan történjen. Pedig valami átfordult benem. Az idő előrehaladtával egyre élesebben és tisztábban éreztem, hogy nem akarok ott lenni. Nem vártam a folytatást, nem akartam tovább szenvedni. Próbáltam pozitív dolgokat szuggerálni, ahogy ilyenkor azt kell. "Győzni jöttem és győzni fogok." "Kitartok és meglesz a pályacsúcs is." "Lassan délután lesz, majd bealkonyul és enyhül a meleg." "Imádom az éjszakát, a sötétben futások megnyugtató melankóliáját!" "Zsuzsi is megígérte, hogy meglátogat!" "Estére esőt mondanak, amiben mindig felfrissülök és erőre kapok!" De pozitív gondolataim csak súlytalan önámításnak kezdtek tűnni, visszhang nélkül elszálltak a koponyámból.

Egyre mélyebb szomorúság fogott el. Evelin jutott az eszembe, akit a világon a legjobban szeretek. Akit évek óta azonban csak hitegetek, hogy hová megyünk majd el közösen túrázni és kirándulni, hiszen mindketten tudtuk, hogy évek óta maximum csak edzőtáborozni, vagy versenyezni mozdulok ki vele. Eszembe jutott a családom, akikkel évek óta nem tudok kapcsolódni, mert még egy vacsorát sem vagyok képes ébren eltölteni, ugyanis este 8-kor már állva elalszok a fáradtságtól. És mindezt miért? Azért, hogy még 15-6 órán keresztül itt szenvedhessek a pályán? Azért, hogy mittudoménhanyadjára is bebizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok lefutni akárhányszáz kilométert? Miért? Minek? Kinek? Őszintén belegondolva, az elmúlt 10 évben minden csak kulminálódott. Évről-évre egyre több edzés, egyre intenzívebben. Egyre kevesebb idő a szeretteimre és a rég elfeledett, szeretett dolgaimra. Egyre kevesebb szeretet és egyre több elfeledett dolog… Vajon mikortól mondhatom majd azt magamnak, hogy eleget szenvedtem már? Meddig kell még körmöm szakadtáig dolgoznom a fáradtságért és a fájdalomért?...

Nem önsajnálat volt ez, hiszen nem fájt semmim. Nem volt holtpontom. Gépiesen tettem a dolgomat, azonban a célkoordináták lassan elhalványultak a szemeim előtt. Igazából üres lettem. Ez volt az az állapot, amit sem a Hell ultra, sem a TransEspaña óta még nem értem el. Rá kellett jönnöm, hogy valójában nincs már bennem mentális tartalék. Semmi. Csak fehér zaj van…

Megálltam a frissítőpont mellett, eldaráltam mindezt Evinek, levettem a rajtszámomat, leadtam a chip-et, összepakoltunk és visszamentünk a szállásra. Üres tekintettel jártam keltem. Rosszul akartam érezni magamat, de semmit sem éreztem. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas. Lenyújtottam, mobilizáltam, majd lefeküdtünk aludni.

Másnap visszamentünk a pályára, béreltünk 2 bicajt és körbetekertük a víztározót, ahol még javában zajlott a verseny. Biztattam a többieket, megmutogattam Evinek a kedvenc részeimet a pályán, meséltem neki az idei és a 2021-es emlékeimről és közben boldog és felszabadult voltam. Nem éreztem bánatot. Nem éreztem szégyent. Nem éreztem azt, hogy itt nekem futnom és győznöm kellett volna. Jól éreztem magamat a bringán, kívülállóként…

Ez a vég.

Úgy érzem valami lényegeset tényleg ott hagytam a Himalájában, valami fontos részem valóban eltört Spanyolországban, mert amikor kimondtam magamnak, hogy visszalépek a Phidippides indulástól, hirtelen megkönnyebbültem.

Még most is beleborzongok, ahogy ezt leírom, de pillanatnyilag nem vágyom az ultratávú futásra!

Sokkoló mi? Hát még nekem!...

Rohadtul ijesztő ez az új, hirtelen jött felismerés. Idén 10 éve már, hogy saját magamat egyre inkább az ultratávú futással definiálom. Nem csak kifelé, de önmagamnak is. És mindez most hirtelen megrogyott. Valóban megrogyott? Ki vagyok igazából? Kivé és mivé lettem? És egyáltalán, közben mi köze az én személyiségemhez annak, hogy évente kétszer elmentem futni egy nagyot?

Közben azonban az is eszembe jut, hogy mennyivel jobban járok azzal, hogy mentálisan törtem meg hamarabb, mint fizikálisan! Vég nélkül sorolhatnám a hazai és nemzetközi ultrafutókat, akik egy, vagy több súlyos sérülés hatására képtelenek már minőségi edzésmunkát végezni, pedig a lelkük még vinné őket. Én azonban itt állok egészségesen, erőm teljében és azt kezdhetek magammal, amit csak választok! Annyi, de annyi mindent szerettem korábban, ami az egyre több és több edzéssel kiszorult az én és Evi életéből! Ismét túrázni akarok! …meg bivakolni! …kirándulni és hegyet mászni! …kerékpározni és úszni! Olvasni és tanulni!

És így, pár nap elteltével férfiúi büszkeségem is kezdi elfogadni a dolgot. Igen, nyugodtan mondjátok a szemembe, hogy jól laktam, elkényelmesedtem, eltunyultam és elpuhultam. Ha ez a gyengeség jele, hát gyenge vagyok, vállalom.

És a futás?!?...

Még mindig imádok futni! Imádok edzeni, tervezni, felkészülni és végrehajtani! Edzőként is új kihívásként élem meg a hirtelen nyakamba szakadt alkotói szabadságot. Egyre jobban foglalkoztat, hogyan alakítsam át magamat egy komplexebb sportolóvá. És ahogy a nagy célversenyek kiúsznak az elmémből, úgy szivárognak vissza a régen született és feledésbe merült vágyaim és terveim. Ezek nem hivatalos versenyek. Nem lesz lufikapu a rajban. Nem lesz pléhkupa a végén. Nem lesz taps és utána nem születnek majd önámító újságcikkek, vagy tévériportok. Ellenben újabb, szívfacsaróan gyönyörű, unikális és ikonikus ösvényeken és pályákon futhatok majd, amerre csak a lelkem vágyik, rajtidőpont és szintidő nélkül.

Bevallom: egyre jobban vágyom már!

És így a végére jöhetnek James Alan Hetfield és Lars Ulrik szavai:

"Hey, I'm your life
I'm the one who takes you there
Hey, I'm your life
I'm the one who cares
They, they betray
I'm your only true friend now
They, they'll betray
I'm forever there…"

/Metallica, Sad But True/