Hell Ultra 2024 Nakeela-Debring
Letelt az idő, menni kell! 45 perc alvás végeztével önmagamat is meglepve, az ébresztő előtt ébredek. Frissnek nem mondanám magamat, de sokkal jobb állapotban vagyok, mint amikor "lefeküdtem".
(Itt jegyzem meg, részemről tudatos döntés volt minden alakalommal az autóban aludni. Korábbi versenyeimen /Authentic Phidippides Run/ aludtam épületben, vízszintesen, polifoamon, hálózsákban és mondhatom: nincs annál kegyetlenebb dolog, mint mikor az ágy meleg öleléséből kell visszakullogni a hideg éjszakai országútra! Na, ezt kerültem el az anyósülés spártai fekhelyével.)
Bedobáltam a kontaktlencséimet, megmostam az arcomat és spuri tovább, vár a Nakeela! Azaz, előtte a Gata loops! 21 végtelennek tűnő szerpentin-tekervény!
Igyekszek ésszel működni, így éhgyomorral indulok. Majd később (kb. 5 km elteltével) kérek Ankushtól iso italt és nagyjából oda is érek a "beszálláshoz". Tökéletesen tiszta éjszakám van, így (habár még mindig nincs telihold) fejlámpa nélkül is könnyedén látom magam előtt a holdfényben fénylő, mélykék aszfaltkígyót. Sajnos azonban nem vagyok egyedül. Nincs nagy forgalom, de rendszeresen tűnik fel hol alulról, hol felülről egy-egy teherautó. Fénycsóvájukkal, hangos hörgésükkel minden alkalommal összetörik körülöttem az éjszakát, nomeg nekem is mindig félre kell állnom, hisz' az út olyan keskeny, hogy nem férünk el egymás mellett. Gyűröm, taposom magam alá a hegyet, de nagyon nehéz műszak van. Pár óra múlva kezdek vészesen fáradni. Gondolataim el-el maradoznak, térdem néha meg-megrogyik. Belealszok a járásba és ilyenkor, mikor felriadok, jó nagyokat dobbantok kitámasztás gyanánt.
Ez így nem mehet tovább! Koffein kell. Zselét azonban nem mertem gyomromba csurgatni, így adta magát az ultrafutók lembas-kenyere: a víz-kóla kisfröccs (szó szerint: rázva, nem keverve!). Mivel akkor Ankush éppen az igazak álmát aludta, én sofőrünk segítségével elkészítettem magamnak egy adagot és megfelelő mértéktartással elkezdtem fogyasztani a nedűt.
Jobb lett. Életmagra kaptam, és pont akkorra kezdtünk a Gata loops tetejére érni. Újra elkezdett derengeni a hajnal. Jött az áldott ki- és megvilágosodás! Kicsit enyhült az emelkedő dőlésszöge, én azonban újra ismerős érzésekkel találkoztam…
Egyre nehezebbeket sóhajtottam, egyre vészjóslóbbakat böffentettem. Leálltam a frissítéssel. Gondoltam kikoplaltatom magamat (nem mintha nagyon lett volna mitől…), de már késő volt. Pár km választott el a Nakeela hágótól, amikor térdemre támaszkodva szemléltem, hogyan csobog az aszfaltra a kínkeservvel magamba gyűjtögetett kóla, iso, víz keverék…
Igazából röhögtem magamon. Milyen fura a XXI. század! Mindennek a "terméknek" egy részét Európából, repülőn reptettem el Indiáig, hogy aztán egy autóval utánam hozzák ide a hegytetőre, ahol aztán átmelegítem, majd útjára engedem a hegyoldalban…
Újra megkönnyebbültem, sőt! Úgy éreztem, hogy egy vörösbegy, vagy inkább egy ökörszem testtömegét kell csupán cipelnem. Jobb is így! Szó szerint peckesen értem el a Nakeela-t csütörtök virradóra!
Speciális nap volt aznap, ezt jól tudtam. A következő hágó alig 10 km távolságra következett, így relatíve gyorsan kettőt magam mögött tudhattam.
Ereszkedés közben megkerestem a következő szörnyeteg, a Lachung La kanyarulatait a katlan szembelévő oldalán. Onnan nem tűnt vészesnek. 2-3 kanyarulat csupán, viszont jó hosszú egyenesek és masszív emelkedés jellemezte a szemlélt útszakaszt.
Hajrá tovább!! Közben Ankushék is utolértek és mivel (érthető okokból) nem kértem semmit, mondták, hogy ők előremennek a katlan aljában lévő pihenőbe enni. Gyalogszerrel én lassabban, de végtére én is leértem és egyből el is indultam a szembelévő falhoz.
A katlan aljában azonban véget ért az aszfalt és ahogy közelebb értem a Lachung La útjához, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy a korábban látott sárga pöttyök bizony munkagépek akik a félkész utat építik… Ekkorra már délelőtt lett. Enyhülni, ugyan nem enyhült a hideg, azonban a forgalom újra megélénkült. A gigantikus méretű földes úton, melyet éppen akkor válytak a hegy testébe, egyre több teherautó, terepjáró, busz követte, kerülgette egymást. Bokáig érő, púder finomságú por borította az utat, a hegyoldalt, a sziklákat, az autókat, az embereket.
Brutális volt! Csősálamat arcomra húztam, de maszon keresztül, az emelkedőn gyorsan elfogyott a levegőm. Hányni szerencsére már nem volt mit, de a kínzó légszomjtól minden egyes teherautó után lerogytam egy útmenti sziklára és ülve vártam meg, hogy oszoljon a porfelhő. A Lachung La kíméletlen volt. Mint egy kemény siktától elkínzott bányász (kívül, belül), úgy értem végre fel a hágó tetejét jelentő kőtábláig.
Lerogytam a tábla tövébe és Ankushék elkészítették rólam a verseny során az első hágó átkelős fényképeket!
4 az 5-ből! 4 az 5- ből!!! Már teljesítettem 4 hágót a rám szabott öt magashegyi óriásból! Ez hihetetlen! Nagyon feldobott!
Fent a hágóban megint nem mertem inni, de a következő találkozóra (3 km-el később) megbeszéltük a Sodioral-os újraindítást, majd elindultunk mindannyian lefelé. Közben Ankush-ék jelentették, hogy Ram Jat kb. 2 óra lemaradásban van a Lachung La lábánál.
Először csak ballagtam lefelé. Frissítgettem. Majd 4800 m alatt egyre sűrűbben üggettem bele a lejtmenetbe. Azonban ahogy egyre alacsonyabbra értünk, úgy nőtt a forgalom, úgy romlott az út minősége és úgy nőtt újra a por körülöttünk!
Ez a szakasz, ha le is volt talán aszfaltozva valaha, manapság tökéletesen mentes mindenféle borítástól. Gyakorlatilag egy földút, melyet vastag porréteg fed és a porba ágyazva, lúdtojás méretű kavicsok, szikla darabok várják az arra tévedő futókat és bokáikat…
Kezdtem elveszteni a türelmemet. Felfoghatatlanul haladatlan volt az egész. Kocogtam 50-100 métert, mire feltűnt egy terepjáró. Kitértem at út szélére, de azonnal elkezdtem bukdácsolni a köveken. Inkább megálltam, arcomra húztam a csősálat és vártam, hogy az autó által vert porfal nekemcsapódjon és elnyeljen. Pár másodperc porvakság, majd kikecmergek az út közepére, ahol újra elkezdek kocogni, mire kisvártatva zörgés, dudálás hátulról és már közeledik is egy bazi nagy teherautó, a bazi nagy porcunamijával. És minden kezdődik elölről…
A mélyülő völgy egyre magasabb sziklafalakat jelentett, melyek egyre szorosabbra zárták a levegő, az út, az autók, motorok, teherautók és a szűnni nem akaró porköd terét.
Hosszú órák teltek el így. Persze a völgy végére rendesen felmelegedett az idő, de hát hová vetkőzzek le? Azzal csak a pornak nyitok utat, de ha őszintén belegondolok, már mindegy is, hisz a vakbelemig poros vagyok!… Így lamentálgattam magamban, és már éppen kezdtem sztoikus beletörődéssel szemlélni helyzetemet, mikor elértük Pang települést!
Ankushék egy útmenti fogadóban foglaltak ágyakat a stábtagoknak, futóknak, bárkinek, aki megkívánja, engem pedig frissen főtt krumplival vártak!
Kiöntöttem a folyékonynak ható púdert a cipőmből, kiráztam a zoknijaimat, átvettem a rövidnadrágomat, majd mostam, csak mostam az arcomat! Olyan voltam, mint egy veréb Szegeden, a Dugonics téri szökőkútban! Tudtam, hogy semmi értelme, tudtam hogy még kb. 5 km porkavarás vár rám a továbbiakban, de valahogy ettől érzi magát embernek az ember. Ha sokáig nem is, legalább fél órára!…
Végre jóízűen tudtam enni a krumplit is! Nem remegett a gyomrom, sőt! Mintha némi éhségérzet is megcsapott volna! Ennek örömére ettem is, vagy 10 (!) deka sós krumplit…
Majd 15 perc pihenőt kértem, hogy indulás előtt gyomromnak legalább ekkora emésztési ablakot nyissak, hiszen nem kisebb feladat előtt álltunk, minthogy nekiessünk az általam legjobban rettegett szakasznak, a Moray-síkságnak!
A Moray plains egy nagy, szélesre nyitott völgy. Karakterisztikájában hasonlít a Charap-völgyre, azonban nincs benne folyó, nincsenek sziklaformációk, csak egy végtelennek tűnő, pampás síkság 4500-4600 m magasságban, melyben egy nyílegyenes aszfaltcsík fut egyik semmiből a másik semmibe.
Előzetesen ezt a szakaszt gondoltam a legdemoralizálóbbnak kitettsége, egyhangúsága és végtelensége miatt.
Fekszem az ágyon, már 10 perce bámulom a mennyezetet. Még van 5 perc... Indulhatnék vagyok, de szigorúan megvárom telefonom csippanását, hogy biztosítsam nyomorult gyomromnak a beígért nyugalmat.
Még meg sem szólalt a telefon, épp csak elkezdett remegni, én már talpon álltam, lenyomtam, mint a bélyeget, visszacsomagoltam simítózáras hullazsákjába és kiléptem az ajtón a napfényre.
Koradélután volt, tűzött a nap. Befutottak Ram Jat kísérői. Kérdésemre válaszolták, hogy Ram jól van és kihangsúlyozták, hogy nem kell ám sietnem, mert most majd tartanak egy hosszabb szünetet!…
Mondanom sem kell, egyből gyanús lett a dolog. Elbúcsúztam a helyiektől, a többi stábtagtól (ők még jóízűen eszegettek, pihengettek) és ráléptem utamra.
Ahhoz, hogy eljussak Pang-ból a Moray-síkságig, 5 km újabb szerpentinezés várt felfelé, egy szintén porral telített országúti szakaszon. Itt azonban legalább a talaj minősége jó volt, úgyhogy a bokatörő mutatványokra már nem kellett figyelnem.
Mire felértem a fennsíkra és ráléphettem az oly rég és hőn áhított aszfaltra, hogyhogy nem, saját segítő autóm helyett Ram Jat kísérői húztak el mellettem…
Ez ilyenkor nem jelent mást, minthogy a mögöttem futó versenyző megközelített, ugyanis a szakaszonként előre küldött kísérőkocsija egyre többször előz meg engem.
A következő frissítés alkalmával Ankush mintha már érezne valamit, kérdőn néz rám. Én visszanézek rá, majd mondom neki:
-"Úgy érzem a csontjaimban, hogy elkezdődött a verseny!"…
Széles vigyorra nyílik a szája és örömében megölel:
-"Mit teszünk?"
-"Nem érdekel az idő, nem állunk meg a Tanglang La lábáig! Adj egy kibaszott koffeines zselét!…"
Ankush teljesen fellelkesült újra fellobbant harci kedvemen és mi tagadás, lelkesedése engem is tovább bátorított. Bevertem az isteni koffeint és tovább indultam a végtelen semmibe!
El akartam lépni, legalább is meghúzni 2 fős bolyunkat, azonban nagyon kijózanító volt órám számlapja, ami 4600 méteres tengerszint feletti magasságot mutatott, valamint az a tény, hogy az eddig tapasztalt körülmények között még legalább 180 km-t és másfél napot kell futnom Leh-ig.
Így az eszetlen rohangálás helyett a nagyon szigorú pulzuskontroll mellett történő futásra voksoltam. A képlet egyszerű volt: amint 90 alá esik a pulzusom elindítom a futást, 120-at átlépve visszaváltok gyaloglásba.
Gyilkos dolog ez, mert a sok indulás, vissza gyaloglás nagyon megerőltethet egyes izmokat, ha nem figyel az ember. Én azonban unalmamban és fokozódó fáradtságomban pont ennek kezelésébe temetkeztem. Számontartottam, hogy melyik lábammal indítom a futást és melyikkel támasztok ki a gyaloglás kezdetekor. Ezeket mindig cserélgettem, valamint igyekeztem mindkét folyamatot végtelenségig kikönnyíteni, finomítani.
Olyannyira belefeledkeztem, hogy pár óra elteltével már szinte kívülről láttam magamat, pontoztam magamnak a becsapódások erősségét és alig vártam a következő futó szakaszt, hogy felülmúlhassam önmagam előző produkcióját.
Az egész folyamatból csak pár perc erejéig zökkentett ki, hogy mellettem, a síkság végtelen lankáin, két vadló (!) kergetőzött és nyargaltak velem együtt a végtelen, csodálatos, megfoghatatlan ürességbe!
Ekkor megálltam és komolyan hálát adtam a sorsomnak, hogy itt lehetek! A családomra gondoltam, akiket nagyon szeretek és jelenleg is biztos betegre izgulják magukat értem. A kísérőimre, akik itt brusztolnak mellettem csak azért, hogy én eljárhassam a pávatáncomat. Hirtelen nagyon szépnek és kereknek éreztem az egész világot!…
Visszatértem a futáshoz:
Fut, gyalogol. Fut, gyalogol.
90-120 90-120
Jobb láb indít, ballal "lelép". Bal láb indít, jobbal "lelép".
Órákon, kilométereken keresztül semmi más nem járt a fejemben. Indul, leáll, indul, leáll…
Észre sem vettem, hogy rám alkonyodott, belecsúsztam az estébe, majd összeborult fejem felett az éjszaka…
Valahogy, valahol, valamikor fejlámpa került a homlokomra és azután már semmi más nem létezett, csak a bűvös fénykör. Az is általában vagy az aszfaltot világította, vagy az órám számlapját.
90-120, bal láb indít, jobb lelép…
Valamikor az éjszakában felfigyeltem rá, hogy beszélek valakihez. Megkérdeztem magamtól, hogy:
-"Vajon kivel beszélsz?"
-"Várj, mindjárt mondom, csak most kell őt indítanom! Jó figyelj, akkor ball láb indít. Most!… Ájj! Ez nem volt túl szuper! Én erre egy gyenge 3-ast adnék."
-"Te Peti! Te kihez beszélsz?"
-"Mindjárt elmondom, csak most meg lassan 120-hoz ér, le kell állítsam. Akkor jobb lábbal lelép gyaloglásba!… OK! Ez már sokkal jobb volt!"
Futottam, gyalogoltam és közben kérdezgettem magamat, hogy vajon ki a faszhoz beszélek, de annyira elfoglalt voltam, hogy csak nagyon nehezen mondtam el magamnak, hogy egy női futót edzek éppen.
Huh!… Kit?!?… De hát csak egyedül futok itt a halál faszán, Indiában, a Moray síkságban, a 3-as főúton!…
Mikor mindezt realizáltam, kissé megijedtem. Ránéztem az órámra és láttam, hogy a megbeszélt Debring-ig már csak 5 km van hátra…
Valahogy elverekedtem magamat azon az 5 km-en, de amikor csökkent a koncentrációm mindig azon kaptam magamat, hogy elkezdek máshoz beszélni…
De egyszer mindennek vége lesz.
Egyszer csak újra feltűnt autónk otthonosan villogó elakadásjelzője. Kérdések, kérések és szavak nélkül kinyitottam az anyósülés ajtaját és berogytam. Lehúzkodtam magamról a legkényelmetlenebb dolgokat, beállítottam az ébresztőt és megszűnt körülöttem minden…
Akkor és ott rohadtul nem tudtam volna gondolatokba, pláne szavakba foglalni, de elértem Debringbe (350 km)!
/Fotók: Hell Race hivatalos versenyképek/