Hell Ultra 2024 Debring-Leh

Felriadok. Vak sötét van. Az órára nézek és látom, hogy alig telt el 30 perc. Eljut a tudatomig, megnyugszok, majd visszahunyom a szememet. Kisvártatva észlelem sofőrünk hangját a másik hálózsák alól: Ankush foglalt nekem egy ágyat egy fogadóban. Ő is ot van, menjek tovább 2 km-t. "Olyan nincs!" Mondtam (nem tudom, hogy angolul, vagy magyarul-e) azzal elfordultam és visszaaludtam.

Éjfél után azonban már az ébresztőre keltem. 2 órányi alvás gyönyörűen kisimította állapotomat. Nyomát sem éreztem az előző napi tudathasadásomnak. Kiszálltam az autóból, felöltöztem és elindultam az éjszakában.

Valóban, kb. 2 kilométerrel feljebb ott volt a fogadó, én azonban csak Ram-ék kísérőautóját szúrtam ki előtte. Sőt! Van ott valami mozgás is! Mire ezt átgondoltam, az őrségben álló kísérő már be is ment és elő is rángatta szerencsétlen versenytársamat, aki kapkodva felhúzkodta kesztyűit, sapkáját, majd csatlakozott hozzám a sötét úton.

(Aha! gondoltam magamban. Végig a nyomomban voltak és mikor én eldőltem aludni ezt a 2 km-t sikerült rám verniük!)

Ballagtunk némán egymás mellett, de én nem vagyok híve az ilyen feszült helyzeteknek. Ha bele gondolok, hogy mennyi áldozatot hoztam, mennyit utaztam stb. azért, hogy ott legyek, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ilyen helyzetekkel elvegyem a verseny és a pillanat szépségét és eljátsszam a szigorú versenysportolót. Ez úgysem egy statiszta válogatás. Nem a játékunkra, hanem a teljesítményünkre fogjuk érdemeinket kapni, azt pedig megmutathatjuk jó hangulatban, barátságban és békességben is. Úgyhogy széles "Jó reggelt Ram!!!" köszöntéssel fogadtam kissé még kába útitársamat. Ő kissé meglepődött, de lassan feloldódott. Mivel Debring a Tanglang La lábánál van és onnan intenzíven emelkedik az út, sétáltunk és közben hosszasan beszélgettünk.

Elmesélte, hogy a LaUltra 333 km-es számával kezdte himalájai ultrás pályafutását. Elmesélte, hogy eddigi 2 Hell Ultra próbálkozásában a haditengerészet támogatta, de mivel kétszer kudarcot vallott, felhagytak a meddőnek tűnő pénzköltéssel, ezért idén már ő is pusztán saját költségén indult (tegyük hozzá: az indiai haditengerészet színeiben!...). Nagyon őszintén elmesélte frissítési és pihenési rendszerét is, ami akkor nagyon nagy felismerés volt számomra! Cserébe persze én is teljes őszinteséggel meséltem a magam felkészüléséről és hátteréről. Majd ősszegzésképpen, teljes őszinteséggel elmondtam neki, hogy ezt a versenyt ő fogja megnyerni. Jobb pihenési és frissítési stratégiával versenyzett és ennek köszönhetően a pályán gyorsabban mozgott nálam!

Nagyon jót beszélgettünk és igazán szép emlék lett ez nekem egy őszinte, tiszta szívű emberről, aki a világ másik oldalán, teljesen más háttérből, más élettörténettel ugyan azt a célt tűzte ki szinte életcéljának amit én is: elérni Leh-be a Shanti sztupához! És lám ösvényeink összeértek!

Ütemesen sétáltunk és beszélgettünk, azonban barátom szavai ritkulni kezdtek. Lépései akkor még kitartottak, de érezhetően hosszabbakat pihent, egyre többet és sűrűbben sóhajtott, vagy fújtatott. Majd egy pontnál én elbúcsúztam tőle, mondtam neki, hogy várom a következő alkalmat, amikor újra felzárkózik és elléptem.

Ram elmaradt mögöttem az akkor már újra derengő hajnalban. (Akkor még nem tudtam, hogy előző napi, elkeseredett előremenekülésemmel és rapid alvásommal összességében annyira kifárasztottam versenytársamat, hogy ő a Tanglang La után végletesen kifáradva időt kért és vagy 4 órán át aludt a kocsijukban ezzel véglegesen akkora előnyhöz juttatva engem, amit én meg tudtam tartani Leh-ig.)

A Tanglang La nem tűnt borzasztónak. Egyrészt 1000 métert sem kellett emelkedni hozzá, hiszen a Moray síkság embertelen, 4500-600 méter magasan van és ezt a kb. 700 métert is 15 km-en keresztül kellett megmászni. Nagyon jó minőségű, széles aszfaltkígyó tekergett megnyugtatóan felfelé a hegyoldalon. Nem volt nagy forgalom és mivel időközben csatlakoztak a srácok és elkezdtük felépíteni a frissítést (ami végre működni látszott!), így jókedvűen értem el a Tanglang La hágóját! 5328 méteres magasságban vagyunk, az utolsó óriás vállán! Nagyon feldobott! Csináltunk pár képet, de mivel elvileg ez egy futóverseny, nomeg a forgalom is érezhetően megnövekedett, így kisvártatva lefelé vettük az irányt.

A cél: 4800 méter! Eddig a magasságig szigorúan gyaloglok, de utána elkezdek futni. Még mindig a tartalékolásra összpontosítottam. Tegyük hozzá, nem nagyon volt miből tartalékolnom, de azt éreztem, hogy nem száguldozhatok ész nélkül. Az ereszkedés során búcsúzásképpen még elkapott egy hózápor, de ez akkor már kifejezetten szórakoztató volt. Biztonságos, szélvédett oldalon élvezhettem ezt az eddig nem tapasztalt csapadékot, ami ekkor már inkább változatosságot jelentett, mint bosszúságot.

Jól haladtam, éreztem, hogy jól megy a dolog, így világi jókedvemben még az sem zavart meg, hogy a reggeli órákra azért én is elfáradtam szellemileg. Újra bele-belealudtam a sétába, meg-megrogytak térdeim. Újra vagy nekimentem a szalagkorlátnak, vagy álmomból felriadva, dobbantva támasztottam ki egy-egy megrogyott lépést. Amikor utolértem az autót, beültem és 15 percre lehunytam a szememet. Gyors visszatöltés és már indultam is! Közeledtünk a bűvös 4800 méterhez! Örültem neki, mert már kicsit untam a haladatlan sétát, de ugyanakkor igyekeztem mind szellemileg, mind fizikálisan felvezetni a rám váró, maradék kb. 100 km futást.

Szép sűrűre vettük a fiúkkal a találkozókat. Én elkezdtem kocogni és ahogy 2-3 km-enként elértem őket, egy-egy réteget, ruhadarabot leadtam nekik. Megszabadultam a pehelykabáttól, a kesztyűtől, a thermo-rétegtől, a téli sapkától, a pulcsimtól, és végül a hosszú nadrágomtól is. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtünk, úgy javult az idő. Könyítettem a ruházaton, így a mozgás is egyre könnyebbnek hatott. A környező települések egyre élettel telibbek lettek. Egyre több kertet alakítottak ki a helyiek, ahol egyre több zöld növény (vetemény, bokrok, fák) nőtt! Kezdett a völgy megtelni élettel! Kis falusi iskolák, az udvaron játszó gyerekekkel, kutyák, marhák szállíngóztak az utcákon. Nőtt a forgalom is, de nem volt zavaró. Egyre több motoros, autós került el és egyre többen biztattak, dudáltak, magasba tartott ököllel, vagy hüvelykujjal biztosítottak szimpátiájukról!

Jól esett, mi tagadás! Nagyon jól voltam és kezdett egyre felfoghatóbb közelségbe kerülni a VÉGE!...

Be akartam osztani magamat, de gondoltam azért egy kicsit fokozok az iramon, így egyik megállónknál, ahol már újra főtt krumplit majszolgattam, kértem egy energia italt is. Itthon, Európában ez egy lórúgással szokott felérni. 115 kcal energia, 80 mg koffein.

Arra számítottam, hogy jó lesz.

Sajnos nem lett jó.

Nem látok bele önmagamba, de az érzetek alapján, egyrészt túlpörgethettem kicsit a keringésemet, és az addig gondosan összetákolt és kiegyensúlyozott vércukorszintemet szétrúghattuk egy jókora cukorsokkal. Ugyanis pár km elteltével elkezdtem émelyegni, de ami a legvadabb volt, most már szédültem is. Mire újra utolértem előreküldött kísérőautómat már kis fehér foltok keringtek látómezőmben. Annyi erőm volt, hogy feltéptem az ajtót és bevágtam magamat az anyósülére. Le kellett feküdnöm, különben elájulok. Feküdtem 10 percig és közben próbáltam újra lenyugtatni a rendszert. A többiek értetlenül néztek, hiszen fél órája még parádéztam.

Eszméletlen! (Szó szerint!)

De ha belegondolok, nincs túl sok csodálkozni valóm. Negyedik napja mozgok folyamatosan a hegyekben, ebből kb. az első másfél napig tudtam a tervezettnek megfelelően visszatölteni magamat. Ez már tényleg az a mértékű kimerültség volt, amikor nem volt mindegy, hogy 15 vagy 25 perc múlva töltök újra.

Fetrengtem 10 percet. Kikászálódtam az autóból és mondtam a többieknek, hogy 2 km múlva találkozzunk. Addig megnézem, hogyan tudok haladni. Ők továbbra is elképedve bámulták lesápadt, támolygó testemet, majd elhajtottak.

2 km. A térdre támaszkodástól, eljutottam a támolygásig. Majd amikor már stabilizálódott a járásom, egy kicsit belekocogtam. Amikor már belerázódtam a kocogásba, elkezdtem zötykölődve futni. Elég annyi hozzá, hogy 2 km múlva már újra kitisztulva futottam. Szegény srácok nem értették az egészet! Mi a lófaszt szórakozik ez itt? Az előbb azt mondta, hogy elájul!... A médiacsapat mellémhajtott az autóval, kérdezték, hogy akkor minden rendben?... Én csak annyit mondtam: "Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ugyan hányszor kell még visszatérnem ebbe a meccsbe!" (Ó, ha tudtam volna!...)

Leh 75 km. Leh 60 km. Leh 55 km! Leh 45 km!!!... Jöttek szemben az útjelző táblák. Számoltam, vagy inkább számítottam őket! Elértünk a Taglang La óta vésett völgy végébe. Jött "utolsó bal" kanyarom: Upshi városa! Itt értünk ki az Indus-folyó völgyébe. Kinyílt a tér! Az addigi szűkre zárt, bordó sziklafalak hirtelen eltűntek. Hatványozódott az emberi jelenlét. Szó szerint egy zsibongó településre értünk. A soron következő katonai ellenőrző ponton habár Ankushék elmaradtak, nálam pedig nem volt semmilyen igazolvány olyan jó kedvvel futottam be és olyan lelkesen magyaráztam a Tom Selleck hasonmás katonának, hogy honnan jövök, meddig futok, hogy csak megveregette a vállamat és továbbengedett. Feldobottságomat még az sem tudta csorbítani, hogy az este leszálltával szépen csendben eleredt a jó, áztató eső.

Az első lelki gyomrost akkor kaptam amikor egyszer Ankush hátba veregetett, hogy nagyon ügyes vagyok, már csak 55-60 km van hátra!... …Mi?!?... …ott a tábla. Rá van írva, hogy Leh 45 km! Nem, még szűk 60.

"Húbazdmeg!"… Ez rosszul esett! Már elkezdtem számolgatni, osztottam, szoroztam és egy szép végeredmény nézett ki, de most ezt sztornózhatom. Sebaj, itt vagyok életem versenyén, alig valami választ el a céltól, most már mindegy, hogy mi van hátra!

Futok tovább. Lassan megtelnek cipőim, minden lépésnél fröcsög ki az oldalukon a kiszorított víz. Fázni nem fázok, de csak a futás intenzitása az, ami kellemes, langy dunsztot csinál az esti sötétségben az esőkabát sátra alá. Újabb frissítés, most sofőrünkkel dumálgatok. Röhögve mesélem neki, hogy jártam a km-számlálással. Erre ő biztatóan vigyorog és cinkosan odasúgja: nézzem már meg a táblát. Már csak 35 km. Hitetlenkedve visszanézek és gyermeki öröm árad szét bennem! Baszki! Mégis meglesz 100 óra körül!!! Akkor spuri tovább!

Futok a szakadó esőben, sötét van, minden lámpát kivilágítok magamon. Hadd lássa mindenki, hogy mekkora rekord készül itt!... Pár km múlva feltűnnek a kísérőautók. Ott állnak a srácok, sőt Vishwas is, a főszervezőnk! Mindenki nagyon boldog, tapsolnak, biztatnak, ölelgetnek. Pályacsúcs, meglesz a pályacsúcs, csak menjek! Megkérdezem Vishwas-t hány kilométerem van még? Már csk 45, de ne foglalkozz vele! Te csak fuss!...

Összezavarodtam. Szarul esett. Tényleg nem ezzel kellene most foglalkoznom, de tudja itt valaki egyáltalán, hogy mégis mikor lesz vége ennek a versenynek?!? Biztosítottak róla, hogy még 45 km-em van vissza.

Óbazz!... Délután, egy völggyel odébb láttam és szuggeráltam a 45 km-es táblát. Ez hogy lehet?...

Futok az éjszakában a szakadó esőben és félremennek a gondolataim. Utólag el sem hiszem, hogy ezen agyaltam, de órákon át a távolságokról hőzöngtem magamnak, de legalább telt az idő, fogyott az az akármekkora távolság is. Közben megoldottam magamban a kérdést is: én a főúton jöttem, a főút tábláit néztem, de az egyik faluban szervezőim levezettek egy régi, mellékútra, ami végigtekereg a környező falvakban. (Nem mellesleg, utólag mesélték Vishwas-ék, hogy mellékút volt az ősi kereskedelmi út. Ezért megy AZ az út Leh-be az ősi városkapun keresztül.)

Ez a felismerés akkor nem dobott fel. 4 napja ütött, vert lelkem kezdett elfáradni. Tudtam, hogy nem adhatom át magamat a negatív gondolatoknak, de ugyanakkor nagyon nehéz fókuszban maradni. Szuggeráltam a célt magamnak és igyekeztem elterelni gondolataimat a bizonytalanságról.

Sőt! Volt még egy titkos fegyverem. Egy koffeines zselé, aminek kiegyensúlyozottabb CH-garnitúrája volt, mint az energia italnak. Bíztam benne, hogy az nem fog paff-ra tenni, mint a délutáni "aranylövés". 25-tel a vége előtt meg akartam enni. Újra élénknek, újra erősnek akartam érezni magamat! Azt akartam, hogy a koffein hatására újra csökkenjen a fájdalomérzet legyalult izmaimban, hogy újra harmonikussá váljon tőle mozgásom és hogy egy szép, magabiztos futással fejezzem be életem legnagyobb kihívását! Előkotortam tehát újra akadozó gondolataimból a legpesszimistább távolság variációt. Az alapján, a következő frissítés után is már csak 25 km volt hátra. Megkértem tehát a fiúkat, hogy 5 km múlva várjanak meg, ott eszek majd egy zselét!

Elváltunk, előre mentek. Futok a szakadó esőben és szuggerálom magamba a rám váró feldobódást! Egyre biztosabban érzem, hogy jó lesz! Elérek egy útépítéshez. Egy felirat jobbra térít. Örülök a felismerésnek, hogy ezt sem szúrom el, elfordulok jobbra. Követem a legszélesebb, legforgalmasabbnak tetsző utat és várom, hogy mikor terelnek vissza. Telnek a kilométerek, kanyargok a mellékút mellékútján.

Kereszteződés, követem a keréknyomokat. Futok fáradhatatlanul. Közben a koffeinre gondolok. Futok az úton. Egyre ritkábbak a lámpák. Szakad az eső, kezd szűkülni az utca. Telnek a kilométerek. Nemsokára találkoznom kell a srácokkal. Szememmel most már elkezdtem keresni a napok óta nyugalmat jelentő vészvillogót.

Vaksötét van. Szakad az eső. Szűkül az aszfaltút. Most már tényleg utol kell érnem őket. Tuti ott lesznek a sarok után. Nincsenek. Jó lesz Peti! Jön a zselé és egyben letoljuk a maradékot! Kezdek megéhezni… Lassan tényleg dobni kellene valamit a "rendszerbe", nehogy összeomoljon, mint délután. Na majd a kanyar után!...

Nem. Hol a faszban vannak?... Kezdenek fázni a kezeim. Szűk ez az út. Nincs közvilágítás…

Lassan, de egyre biztosabban elkezd szívemre csorogni egy felismerés, amire először nem merek gondolni. Csorog folyamatosan és kezdi lehűteni lelkesedésemet. Kikezdi hitemet, pedig nem gondolok rá. Nem! Futok Leh-be a sztupához! Mindjárt kapok zselét, felpezsdülök és bekocogok egy nagy pályacsúccsal!

De nem látom a sárgán villogó lámpákat. Csak futok egy egyre szűkebb, egyre szarabb úton a sötétségben. Közben szakad az eső, most már korog a gyomrom, elkezdek émelyegni az éhségtől. És egyszer csak váratlan gyorsasággal jön a felismerés! Nem tudok tovább küzdeni az elkerülhetetlen ellen: eltévedtem!

Ez rossz út!

Megállok.

Látom, ahogy a fejlámpa fényében gőzölög testem a szakadó esőben. Nézek jobbra, nézek balra. Sehol semmi. Vissza kell jutnom az eredeti útra! Már vagy 7-8 km-t eljöttem a terelés óta. Addig én vissza nem megyek! Elmegyek az utolsó kereszteződésig és érzésre az eredeti út felé veszem az irányt.

Fussak? Nem futok. Mi van ha újra túltolom? Most már fáj az éhség. Érzem, hogy leesik a vércukrom. Most toljam neki? Elájuljak a sötétben, a semmi közepén? Tovább bírom, ha sétálok. Sétálok. Kezd kihűlni a testem és vele együtt az összes rongy, ami rajtam van. Az addig otthonosan langy dunszt-réteg (az esőkabátom) egyre több helyen kényelmetlen hideg, vizes nyálkának érződik a testemhez tapadva. Hűlnek az izmaim és érzem, hogy rövidül a mozgástartományuk.

Kezdek darabosan mozogni. Visszaérek egy szélesebb útra, ami érzésre is jó irányba vezet. Elindulok rajta, de már csak botorkálok. És akkor megjelenik két fényszóró! Integetek és lassít, amikor mellém ér! Majd beugrok az ablakon, mikor látom, hogy két riadt vadidegen néz rám!... Hirtelen én is visszahőkölök és csak megkérdezem őket, hogy jó-e az út Leh-be. Nagyon kedvesek, mosolyognak és mondják, hogy igen. Elválunk és én tovább lépdelek. Kezdek zombivá válni. Tántorgok a szakadó esőben, az éjszaka közepén. Kezdek totálisan átfagyni, eléhezni. Fejlámpám elkezd hunyorogni és az addig erőteljes fénycsóva megkopott derengéssé változik. Időnként feltűnnek autók. Megállítom őket, de rendre ismeretlen emberek ülnek benne. Mindenki készségesen lassít, válaszol, majd tovább hajtanak.

Elkerülhetetlen a felismerés: kezdek megtörni. Egyre ritkábban tudok megszabadulni a gondolattól, hogy 4-5 napig kitartottam a Himalájában, visszajöttem mélypontokból, napokig koplaltam, tisztességgel lehoztam egy elég nehéz versenyt és most itt, az aszfaltúton, az esőben kihűlve, lemerevedve elfogytak a tartalékaim!

Most már meg megállok, amikor elérek egy házhoz. Gondolkodok, hogy vajon bekéretszkedhetnék-e megmelegedni? Még néha megszokásból ránézek az órámra, de rájövök, hogy azt sem tudom, hogy mióta méri a fals kilométereimet, nem tudom mennyit kellene, hogy mutasson és egyáltalán egyre kevésbé érdekel az egész…

Már nem tudok gondolkozni. Arra figyelek, hogy ne dőljek az árokba és kurvára sajnálom önmagamat. Jön egy autó lassít, megáll. Elsőre fel sem fogom. A két fotósunk az. Kik? A srácok, a fotósok. Mit mond? Hogy merre jártam? Kit érdekel? Megállnak és beterelnek az autó hátsó ülésére. Embriópózba összehúzom magamat és teljes testemben elkezd rázni a hideg. Betakargatnak egy rohadt jó meleg hálózsákkal. Én leállítom az órámat, motyogok nekik, hogy hagyjanak békén, feladtam a versenyt. Vigyenek a szállásra. Majd elalszok.

Amikor magamhoz térek, már Ankush is az autóban van. Szarráázva, egy szál pólóban, papucsban. Mindhárman beszélnek hozzám. Kekszet és meleg vizet nyomnak a számba és kezd világosodni, hogy még mindig nem a szállás felé robog az autónk, hanem ugyanott állunk a sötétben, a szakadó esőben és valami olyasmiről beszélnek, hogy nekem folytatnom kell a versenyt. Motyogok, hogy feladtam, majd újra elalszok.

Újra hallom, hogy hozzám beszélnek. Ankush fogja a kezemet és szinte könyörög, hogy induljunk el. Lesétálja velem a hátralévő 20 km-t csak induljunk! Felülök. Üresen nézek magam elé és kifogásokat keresek. Majd tudatom kezd újra a felszínre vergődni. Mi kell nekem? Meleg! Mondtam, hogy milyen cuccokat hozzanak át az autónkból. Feltépkedtem a víztől tapadós testemre a rétegeket. Thermo, pehely, soft-shel. síkesztyű, sapka. Olyan michelin-emberkét csináltam magamból, amilyet még 5000-en sem, a hóesésben.

Majd kiléptem a sötétbe. Szakad az eső. Beállt izmaim kb. fél lépéshosszokat engedélyeznek. Szószerint bot lábakon elindulnuk Ankush-sal az éjszakában. Rohadt nagy önsajnálatomban nem is figyelem, hogy barátom egy szál melegítőben sétál mellettem. Kérdezget, szóval tart, beszéltet. Elkezdünk belemerülni a beszélgetésbe. Családról, barátokról, tanulmányokról beszélgetünk halkan. Majd megoldódunk. Jönnek témának a hegyek, a túrázás és közös, örök szerelmünk: a futás.

Ahogy belemerülünk a beszélgetésbe, úgy melegszik vissza testem. Futni nem tudok, de már folyamatosan járok. Egyre kevesebbszer rúgok bele dolgokba, botlok meg kiemelkedésekben. Elkezd szürkülni. Elválnak az éjszaka árnyai. Lassan kirajzolódnak hegyek, házak, fák. Sétálunk a szűnni nem akaró esőben és néha megfeledkezek arról, hogy mit is keresünk ott. Már épp mondani akarom Ankushnak, hogy miért nem megyünk száraz helyre, amikor belémhasít a felismerés, hogy mit is csinálok éppen! Átjövünk az ősi városkapuk között. Laktanyák és a reptér szögesdrót kerítései között sétálunk, amikor barátom illedelmesen bekéredszedik tőlem a kísérőautóba.

Akkor látom, hogy gatyáig elázva, papucsban rótta addig az utakat mellettem, hogy versenyben tartson, hogy életben tartsa az én kibaszott álmaimat! Borzasztó hülyén éreztem magamat! Idejövök páváskodni. Szembesülök fizikai és mentális határaimmal. Amikor átlépem őket és összerogyok, akkor ez az ember felhúz a földről és én azt sem néztem, hogy ő mekkora áldozatot hoz értem?!? Nagyon szégyelltem magamat!

Amíg Ankush öltözött, én vetkőztem. Letépkedtem magamról a kabátokat, felrángattam magamra a vízálló réteget és dirrel-durral elindultam a sztupa felé!

Kb. 2 km van vissza a sztupáig. Nagyon erős emlkedő. Most már tényleg 3-4 autó kisér. Itt van a kísérő kocsim, itt vannak a fotós srácok, itt van Vishwas és minden autóban ismerős arcok az elmúlt 5 napból. Mindenki boldog, füttyögnek, biztatnak. Olyan dolgokat mondanak, amiket eddig életemben sosem mertem kimondani: Győzni fogok! Pályacsúcsot fogok futni! Erős vagyok! Jó sportoló vagyok!...

Szombat reggel van. Elérek a színes csempékkel díszített kapuig. Erős emelkedővel, nagyívben balra kanyarodik felfelé az út a szakadó esőben alig derengő sztupa felé. Állok a kapuban, kezemmel símogatom a csempéket és próbálok a pillanatban maradni. Visszagondolok, hogy mi volt hétfőn. Eszembe jutnak a manali szállás értetlenkedő dolgozói. Eszembe jut az 5 napos ÚT és nem bírom tovább, elbőgöm magamat.

Ütemesen sétálok felfelé, majd amikor tudok elkezdek futni. Futni? Így futhat a madárijesztő az Ózban… Majd leesik a fejem, akkorákat bólintok minden egyes lépéssel, de már látom a célszalagot. Elérem, megfogom és a magasba tartom.

…

Mindenki ölelget mindenkit. Magamhoz szorítom az Embereket, akik tavaly óta a barátaim lettek. Akik végigjöttek velem, akik virrasztottak mellettem, akik inni és enni adtak nekem. Akik masszírozták a fájó izmokat és rám adták a meleg ruhákat.

Majd odafordulok Vishwas-hoz:

"Ti Hell (Pokoli) Ultrának hívjátok ezt a versenyt. Pedig szerintem tévedtek. Én még soha ennyiszer nem éreztem magamat ennyire közel a mennyországhoz! Csak az emberek hajlamosak elfelejteni: Ahhoz, hogy a mennyországba kerüljünk, bizony meg kell halnunk hozzá!"

/Fotók: Hell Race-hivatalos versenyképek/