Hell Ultra 2024 Darcha-Nakeela

Utolérem a srácok parkoló autóját. A vaksötétben már messziről látom és megnyugtat az autó vészvillogója az út mentén.

Kedd, éjjel 10 óra van. 150 km a lábakban és itt állunk szűk 3600 m magasan. Pont így tervezetem!

Az alvásaimat szerettem volna maximális hatékonysággal kihasználni, így a cirkadián ritmusomnak megfelelően akkor "lefeküdni", amikor azt a hétköznapokban is teszem. Szóval most!

30 perc!…

Nem sok. Egyáltalán nem sok, de úgy zubog bennem az adrenalin, olyan mehetnékem van a cél felé, hogy egyenlőre ezt is elég lesz megugranom. Előtte még eszek egy szelet kenyeret, melyet megkenek energia zselével, majd szép álmokat kívánok a többieknek és szétcsúszik a tudatom…

Fél óra múlva ébresztenek. Igyekszek mihamarabb elhagyni a langyos autót, kilépek a vaksötét éjszakába.

Ankush (amíg aludtam) kérésemre összerakosgatta amiket vinni akarok magammal (zseléket, vizet), azokat gyorsan hátizsákostul felcsapom a hátamra és spuri! Igazából könnyebben megy az elindulás, mint számítottam. Nem vagyok különösebben fáradt sem testileg sem lelkileg.

Csupán annyi rossz érzés motoszkál bennem, hogy az alvás előtti gyümölcspüré már kifejezetten nehezen csúszott le. A völgyekben igyekeztem visszatölteni az energiáimat, illetve kihasználva az alacsonyabb magasságot, szilárd táplálékot fogyasztottam. Azonban ahogy egyre magasabbra jutottam úgy lágyítottam fokozatosan a frissítésem állagát (gyüm.püré-zselé-folyadék). Ekkor még a zselé állagnál tartottam. Egyenlőre ment, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy kívántam.

Ütemesen haladtam az éjszakában. A kritikus 4500-ig a vízszintes és lejtős részeket megfutottam, az emelkedőket gyalogoltam. Egyedül haladtam. Meditatív állapot! Felkészültem és tudtam, hogy péntek éjszaka lesz telihold, de már aznap is gyönyörű holdvilág volt, így fejlámpa nélkül is kiválóan feltaláltam magamat a kanyargós szerpentinen.

Jócskán teltek az órák, mikor elhagytam Zing-zing bar-t is, ami az utolsó ember "lakta" település a hágó előtt. Ballagok az úton. Valamiért akkor fejlámpával haladtam. Az állatok szempárjai folyamatosan visszavillogtak a hegyoldalról. Tudtam hogy békésen pihenő tehenek, kecskék, bírák.

Egyszer azonban valamin megakadt a tudatom. Az egyik szempár (tőlem úgy 20 méterre) elütött a többitől! Egymáshoz túl közel és más szögben álltak a zölden világító szemek. Ilyenkor az ember csak néz, hiszen fáradtan, kábán nincs ilyen dolgok tudatában, csak valami nem hagyja nyugodni. Majd a következő pillanatban egy macskaszerű test két ugrással, hangtalanul átvillant az úton, szinte nekiugrott a sziklafalnak és pár másodperc múlva már 5-6 méter magasságból tekintett le rám. Álltam, néztem. Szívtam magamba a pillanatot. Egyszer letekintett rám, majd elfordult és soha többé, semmit nem láttam belőle...

Mi volt ő? Ki volt ő? Soha sem fogom megtudni. Miután elértem az autót és elmeséltem a többieknek. Én váltig állítottam, hogy vadmacska lehetett, mert emlékeim szerint közepes testű állat volt. A fiúk persze teljesen beindultak és szentül hitték, hogy Himachal Pradesh tartomány szent állatával, a hópárduccal találkoztam. Kötve hiszem, hiszen a hópárduc oly' óvatos vadász, oly' megfontolt ragadozó, hogy természetfotósoknak is életművük csúcsa, amikor összefuthatnak egy-egy példánnyal. De bármi is volt, megkoronázta éjszakámat!

Soha nem felejtem hangtalan lépteit, és elképzelhetetlen, folyékony mozgását mellyel mint a gondolat, oly' könnyedén úszott felfelé a sziklafalon! Akárki is voltál: köszönöm Neked!

Az öröm és az önfeledtség azonban sajnos ritka és nagyon illedelmes vendégek az ultrafutó magányosságában. Gyorsan elillannak. Ballagok fel az úton és egyre nehezebb a frissítés. Ennem kellene, de ha rá gondolok akár a cukros, akár a sós energia zselékre, megfordul a gyomrom. Átváltunk iso italra. Szénhidrát abban is van és ha ugyanolyan undorkeltő is most nekem, könnyebben és gyorsabban leküzdöm, mint a zseléket.

Végre hajnalodik! Először eltűnnek a csillagok. Majd a hegyóriások vonalai válnak el az égtől. Kezdenek elkülönülni a havas foltok a sziklafoltoktól, a bokrok, fűcsomók, a csörgedező erek. Szürkül.

Próbálok mindezekre a csodákra koncentrálni és szuggerálom magamba, hogy már igazán nincs sok a hágóig. Kanyargok felfelé, amikor az első autó és teherautók megjelennek alattam. Mindenki a hágóba igyekszik! Lassan utolérnek és végérvényesen hajnal lesz! Utolért a forgalom. Nem sűrű, de ez már egy jel, hogy mostantól újra az autókkal és emberekkel is számolnom kell. De még mennyire!…

Taposom magam alá a Baralacha La szerpentinjét, amikor egy újabb kisautó hangját, fényeit érzem magam alatt. Szokásos jelenet. Nem tudom mit éreztem, hisz légvonalban is száz méterekre volt tőlem, az utat tekintve meg vagy szűk kilométerre. De megálltam (talán levegőért) és lenéztem az autóra. Egy fehér "cab" (otthon olyan wv polo kaliberűnek mondanám). Egyenletesen jön fölfelé. Talán túlságosan is egyenletesen. Mi van ember, nem látsz?!? Vigyázz bazdmeg!!!…

…

…erre a kisautó egyenesen belehajtott egy hídépítés munkagödrébe!

A fehér kisautó az oldalára fordulva csúszott néhány métert, a fénycsóvái céltalanul és elkeseredetten vagdosták a hajnali szürkületet, majd egy csattanással megállt a sziklás gödör alján. A fénycsóvák is megálltak és értelmetlenül szúrták az eléjük állt sziklafalat.

Síri csend lett.

Kábán álltam és (szégyen, nem szégyen) pár másodpercig nem tudtam, mit tegyek. Gondolataim még mindig a hágó körül, iramtervek, nagymacskák, hegyi kecskék között forogtak, majd lassan leesett, hogy ketten vagyunk a hegyoldalon. Én és a kisautó. Azaz nem. Én és valaki, lehet, hogy valakik a kisautóban. Megfordultam és elindultam vissza, lefelé az úton.

Gyaloglás. -lehet, hogy súlyos a sérülése.

Kocogás. -hátha időben leérek!

Futás. -mi a faszra vársz ember?!? Egy másik ember van abban az autóban!

Egyre gyorsabban futok lefelé, amikor egy újabb autó tűnik fel, újabb fénycsóva. Sőt, még egy! Futva is csak őket nézem. Látom, hogy megállnak. Leereszkednek a gödörbe. Félrefordítják az autót és egyszerre többen lesznek! Hál' Istennek!

Mindenki áll, járkálnak! Mire odaértem, már mindenki az autókban ült. Nem igazán értették, hogy honnan a frászból, minek és hogyan keveredtem oda. Kérdésemre elmondták, hogy minden OK, nincs sérülés és köszönik, hogy lesiettem! Becsapkodták a terepjárók ajtajait, majd elhajtottak. Álltam a gödör szélén. Kapkodtam a levegő után. Megkönnyebbültem! Megfordultam és folytattam utamat visszafelé, a már "bemelegített, felgumizott" aszfalton.

Lelkem megkönnyebbült, azonban testem nem volt olyan büszke erre a hősies előadásra. Már nem tudtam visszatalálni az éjszaka sötétjében kiépített ritmusomra. Sok volt, kevés volt, kényelmetlen volt. Minden szar lett. Innom kéne. Nem kell. Ennem kéne. Nem kívánom. Leszegett fejjel megyek tovább. Egyre vészesebbeket böfögök. Aztán már azt sem merek. Már látom a hágóba vezető utat, amikor a fiúk újra lefrissítenek. Berogyok a csomagtartóba. Elmesélem a történteket. Látom, hogy a párducos mese után ez már kezd sok lenni nekik egy éjszakára. Kínálnak valamivel, de nem kérem. Közben utolértek Ram Jat kísérői is. Rám néznek és mivel jó szarul nézhetek ki, ők is a segítségemre sietnek. Meleg vízzel itatnak és kérésemre kapunk egy darab főtt krumplit is.

(Itt kell megjegyezzem, hogy versenyünk Ram Jat-el, habár éles verseny volt, mindig egy közösen vállalt sorsközösséget is jelentett. Kísérőink folyamatosan figyelték, segítették a másik futót is és mi is, bármikor összefutottunk, akár frissítéssel, akár eszközökkel, mindig igyekeztünk a másikat támogatni. A Hegyekben ez így illik!)

Összekaparom magamat, majd elindulok a végső kilométerekre.

Azaz elindulnék. Ahogy a srácok elhagynak a hágó irányába, mindent elsöprő émelygés lesz úrrá rajtam. Leülök egy kilométerkőre és mindent kiadok magamból.

Orromon, számon folyik minden. Nem kellemes, de nem is mondanám elviselhetetlenül rossznak. Ahogy az ember magára aggatott "embersége" (büszkeség, elképzelések, cukormáz) egyre mélyebbre merül, teste úgy könnyebbül meg és emelkedik az ég-, végtére is a hágó felé! Pár perc, néhány orrfúvás, köpködés után más emberként indulok el.

Csak a hágó! Semmi más nem érdekel!

Reggel fél 9-re érek fel. 190 km, 4900 m. De egy percet nem örömködök. Nem fényképezkedünk, nem ünneplünk. Mogorván mondom a fiúknak, hogy menjenek előre az akkorra már megerősödött forgalomban és valahol várjanak meg. Utolérem őket és elgyötörten tépkedem le magamról a nappali melegben és tűző napon feleslegessé vált rétegeimet (ruha). Próbálok inni, de ahogy megfogom a vizespalackot, öklendezni kezdek.

Ilyenkor az egyetlen esély, ha az ember tökéletes nyugalomba helyezi magát és úgy nyugtatja meg először a keringését, majd a gyomrát, de ehhez is megfelelő mélységig kell ereszkednie. Tehát indulás tovább! Megbeszéltük, hogy a következő "dhaba" (itt így hívják a fogadót) parkolójában megállunk és tartunk egy hosszabb pihenőt.

Nagyon hosszú kilométerek következtek. Folyamatos émelygésben hajtottam (erős gyaloglás) lefelé, hogy minél hamarabb vízszintbe vághassam magamat. Mire elértem a fiúkig, rendesen küzdöttem. Megijesztett a dolog. Az evés hiányára készültem és azzal kapcsolatban van is tapasztalatom. Tudom, habár kínzó dolog, az emberi test "saját zsíron" simán elmegy napokig, azonban a vízhiány nem vicc kategória! Ha nem marad meg bennem a víz, sportolás közben órák alatt tönkretehetem a veséimet. Nagyon izgultam tehát, hogy hogyan vészelem át a következő kritikus órákat, mert versenyben maradásom függött most cérnaszálon!

Egészen nagy csődület fogadott odalent. Mindenki nagyon kedves volt, tapsoltak, füttyögtek, a nevemet skandálták mire odaértem. Én "ennek megfelelően", sajnos bunkó módon biccentettem a lelkes tömegnek, feltéptem az autó ajtaját és befeküdtem az anyósülésre.

30 perc csend. Közben, mint egy shaolin szerzetes koncentrálok a pulzusomra és megpróbálom megnyugtatni a szervezetemet. Addig Ankush valahogy elérhette Evelint és, ha kommunikációjuk nem is volt súrlódásmentes, egyetlen életmentő szó eljutott hozzám Magyarországról: Sodioral! (Ez nem a reklám helye, de ott, akkor, a versenyemet, az életemet jelentette!)

Mikor felkelek Ankush mutogatja a telefonján az üzenetet a gyógyszer nevével.

OK, tegyünk próbát! Kikotortam az orvosi csomagomból, bekevertük, majd a megnyugtatott gyomromba 2-3 korty löttyöt csorgattam. Remegett, mint a nyárfalevél, de nem tiltakozott. Gondoltam kihasználom ezt az egészségügyi ablakot és elindultam utamon.

Először csak sétáltam. 2 korty. Majd 2-300 m kocogás, ugyanennyi séta egy óráig. Utána 2 korty. Majd kocogás, szigorú pulzuskontrollal, 1 óráig. Utána 2-3 korty…

Lassan, lassan újraindult a rendszer. Egyre mélyebbre érkeztem az úttal és kinyílt a tavaly már megcsodált Charap-völgy. Picasso-i szürrealizmus jellemzi ezt a csodálatos kősivatagot. A Charap folyó hihetetlen alakzatokat vésett a homokkő környezetbe. A völgyet pedig körös körül havas sziklacsúcsok koronázzák! Csodálatos!

És van ami ennél még csodálatosabb! Amikor az ember 1 nap elteltével újra tud pisilni! A könnyem kicsordult. Kevés, olajbarna, de az enyém! Sőt a mienk! Ankush és Evi nélkül ezt nem tudtam volna összefiltrálni!

Megnyugodtam, hogy van esélyem és ez valószínűleg visszahatott a testemre is. Ha nem is schnauzer módjára habzsolva, de egyre bátrabb kortyokban ittam az elektrolitos vizet, majd elkezdtem kihígítani tiszta vízzel. Ennek megfelelően a kocogás is egyre stabilabbá vált. Újra haladtam. Dél lett, majd délután. Elérkeztünk Sarchu-ba! Itt található Himachal Pradesh és Ladakh tartomány határa. Ellenőrző pont. Adom az okmányokat, unottan átveszik, forgatják, majd elengednek.

Ez itt már Ladakh!

Egy újabb szakaszhatár! Nagyon örülök! Ankushék közben főzetnek nekem krumplit. Megsózzuk és az árnyékban ülve pár falatot eszek belőle. Szakácsunk a kezeit tördeli, hogy ne haragudjak, ezek csak "ilyen" hegyi krumplik és nagyon kemények. Nem hiszem, hogy akkor, abban az állapotomban el tudtam neki magyarázni, hogy mennyire jól esnek a hegyi krumplik és, hogy az életemet mentik éppen!

Koraeste van, amikor újra útnak indulok. Nem eszek, nem iszok semmit. Csak futok, sétálok, futok sétálok. Nem törődök idővel, térrel. Figyelem a pulzusomat és örülök, hogy még mindig versenyben vagyok. Csodálom a sziklákat, beszélgetek a kóborkutyákkal, üdvözlöm az arra szálló madarakat! Próbálok annyi pozitív gondolatot begyűjteni amennyire csak képes vagyok! Lassan rámesteledik.

Tekintettel, hogy hosszú és kissé nyűgös napom volt aznap az "irodában", megkérem a fiúkat, hogy a soron következő találkozóra készítsék elő a bal 1-et és alszok egyet!

Besötétedik. Este 9 van. Áll az autó az út szélén, a vészvillogók csak úgy csalogatnak. Én azonban beszállás előtt még dobok egy sárgát (sárgát, érted, szalmasárgát!!!), majd kiszedem a kontaktlencséimet, magamra húzom Ankush hálózsákját és álom nélküli alvásba mélyedek valahol a 3-as országút szélén, a Nakeela lábánál, 4200 méter magasan.

/Fotók forrása: Hell Race hivatalos versenyképek/