Gondolatok az ultrafutásról

Az oroszlánidomár, szereti az oroszlánt. Nem is szeretet, inkább rajongás ez! Szinte minden gondolata körülötte forog. Olyannyira vonzza a nagymacska látványa, jelenléte, hogy nem bírja elviselni még a rácsot sem az oroszlán és önmaga között. Ezért érzi úgy, hogy testközelből kell éreznie a jelenlétét! Nem tartja ijesztőnek, sőt lenyűgözi ez a gyönyörű, nemes állat. Megbabonázza a feszes izmok, az izmokon feszülő finom bőr, az óriási mancsok a pengeéles karmok és a hatalmas fogak látványa!

Igen, az oroszlánidomár rajong az oroszlánért. Munkája során egyre közelebb és közelebb igyekszik hozzá kerülni, hogy minél szorosabb kapcsolatot építhessen ki a vadállattal. Ugyanakkor tudja, hogy az oroszlán sosem lesz a barátja, hiszen a természet törvényei szerint egy csúcsragadozónak és neki nincs semmi keresnivalójuk egymással. És éppen ez a csodálatos a munkájában! Egy teljesen valószínűtlen helyzetet teremt: prédaszervezetként, gyenge, lassú és sebezhető ember létére képes egy csúcsragadozóval együttműködni. Közös munkájuk gyümölcse művészi, már-már táncszerű mozgásuk, mely elképeszti a cirkusz publikumát! Azonban elég egy óvatlan mozdulat, elég egy másodpercnyi kihagyás, vagy egy "rossz nap" és az állat máris odakaphat, rosszabb esetben végzetes sérülést okozhat neki!

A jó oroszlánidomár a nagymacskák iránti rajongásával el tudja nyomni a halálfélelmét, ezen túl azonban nem enged teret az érzelmeinek, hiszen mindig az eszére kell hallgatnia, ha életben akar maradni. A jó oroszlánidomár óvatos. Sosem közelít felelőtlenül az állathoz és mindig, mindenre figyel, amikor imádott "macskája" közelében lehet. Nem keveri össze a szerepeket. Ugyan megetetheti a kezéből, vagy átugrathatja a tűzkarikán, de egy pillanatra sem felejti el, hogy ő, az ember, sosem uralhatja teljesen az állatok királyát. Akármilyen hangos a tisztelt publikum, bármilyen bravúrra is képesek együtt, az mindig csakis kettejük együttműködésének eredménye lehet, és "csalfa vak remény" lenne azt hinnie, hogy az kizárólag a saját érdeme.

És ha már itt tartunk, milyen a rossz oroszlánidomár? Többféle hibát is elkövethet. Van aki félelemből és van aki kényelemből, de csak a ketrec sarkából hadonászik az ostorral az oroszlán felé. Ilyenkor az állat a ketrec másik sarkából mered vissza rá. Az ilyen ember sosem fog közel kerülni az állathoz, sosem fog igazán összeforrni vele. Nem fogja megérezni testének melegét, a szagát, megtapasztalni az energiáit és mindeközben az önmagában rejlő lehetőségekre sem fog soha rálelni az oroszlán által. Van, aki türelmetlen. Az ilyen idomárokban nincs meg a kellő alázat, hogy saját egojukon túllépjenek és ráébredjenek az oroszlánszelídítés szépségére. Az ilyen emberek túlértékelik magukat, megrészegülnek mindenhatóságuktól, de ezzel meg is pecsételik saját sorsukat. Hiszen az oroszlán ragadozó. Élete minden percében lehetséges áldozatát méregeti és csak az adódó pillanatra vár… …és az oroszlán nem téveszt, nem hibázik. Azok az idomárok, akik nem adják meg a kellő tiszteletet és időt munkájuknak, azok villámgyorsan prédákká válnak saját előadásuk alatt, a cirkuszi porondon.

A jó oroszlánidomár szeretett, rajongott állatai körében öregszik meg. Az idő, a tapasztalat, az egymás felé tanúsított lojalitás összecsiszolja párosukat az évek és évtizedek során. Közös táncuk a manézs közepén művészetté fejlődik, hiszen érzik egymás rezdülését, hangulatát, olvasnak egymás szemében és ismerik a másik gondolatait. Sokféle előadás van már a hátuk mögött. Voltak szenzációk, voltak hatalmas lebőgések és voltak amolyan átlagos (akár feledhető) produkciók is, és ez így természetes.

De ahogy telnek az évek, úgy fáradnak az izmok, úgy kopnak a reflexek, úgy romlik a látás és mielőtt bármelyikük elkövetné élete utolsó, végzetes hibáját, el kell hogy búcsúzzanak egymástól.

Az oroszlán és az ember. Akik közösen hódították meg a világot, de sosem voltak barátok.