Dimenziók határán
...avagy: Dolihos 2023.
Ez most nem versenybeszámoló lesz. Nem is tudom minek nevezzem. Tényfeltárásnak? Elszámolásnak? Leszámolásnak? Számvetésnek?...
Nehezen vettem rá magamat erre az írásra és talán ezért is vártam vele 3 hónapot… Hja, szar dolog szembenézni a hibáinkkal és az ellentmondásainkkal, de hát végső soron ez visz előre, így hát megtettem és ha már megtettem, megosztom veletek is, hátha valakinek tanulságul szolgál.
Azok számára, akik nem tudják, hogy mi a fene az a Dolihos és mi közöm nekem ahhoz, leírom! 2022-ben sikerült pályacsúccsal nyernem egy igen komoly, görög ultrafutó versenyen. A verseny neve Dolihos. A verseny útvonala 255 km hosszan vezet Delphi és Olympia között. Delphi ókori stadionjától indulva, a verseny első 110 kilométere a tengerparton futó, hamisítatlan aszfalt pálya, melynek során az útvonal átvezet a Patraszi-szoros felett átívelő hatalmas Rio-Antirio hídon. Majd 110-nél hirtelen terepfutó versenyre vált az esemény! Először a Panachaiko, azután az Erymanthos hegyeken, csodálatos hegyi falvakon keresztül vezet az út, majd a foloi tölgyerdő átszelése után fut be ősi Olympiába, ott is az ókori stadionhoz.
A 2022-es győzelmemnek köszönhetően nagyon megszerettem a Dolihos-t! Életemben először futottam pályacsúcsot komoly versenyen és ez a siker feledtette velem a szervezésbéli "akadozásokat". Mindenképpen vissza akartam térni a következő (tehát az idei) versenyre, hisz' én úgy tudom, hogy az aktuális győztesnek illik megjelenni a következő versenyen, hogy megvédje a címét, illetve ahogy már írtam, beleszerettem a rendezvénybe: a "környékbe", a szervezőkbe, a stábtagokba, mindenbe! És mivel 2023-ra végre egyre biztosabbá vált, hogy kijutunk a Himalájába, így (karakterisztikája és karakánsága révén) adekváttá is vált, hogy tavasszal, felmérő jelleggel elinduljak a Dolihos-on! Tehát semmi sem fogott vissza, hogy felkészüljek és elinduljak.
Azaz, hogy mégis! Sajnos a felkészülés minden igyekezetem ellenére sem sikerült tökéletesen, és akkor finoman fogalmaztam… Január elejétől március végéig gyakorlatilag folyamatosan sérülésekkel küszködtem. Volt, hogy ki kellett hagyjak edzéseket. Volt, hogy csak kikönnyítettem egy-egy keményebb napot, de minden óvatosság, óvintézkedés és kezelés ellenére, valamilyen fájdalom, valamelyik testtájamon 3 hónapon keresztül folyamatosan velem volt. Elég ideg- és lélekőrlő egy állapot! A lényeg az, hogy habár fizikálisan nem feltétlenül alakultam a saját elvárásaimnak megfelelően, április elejétől végre megszűntek a fájdalmaim és így a hangulatom, a harci kedvem, stb. exponenciális javulásnak indult! Közben az is kiderült, hogy idén Lukasz barátom is indul, így a motivációm megkétszereződött!
Lukasz Sagan egy kiváló lengyel ultrafutó, aki eddigi közös versenyeinket (Authentic Phidippides) rendre megnyerte. Úgy éreztem, hogy végre itt egy pálya (az én pályám!), ahol esélyem nyílik megtörni a hegemóniáját (és ez baromira rámférne a következő (nyilván közös) Authentic Phidippides előtt)!
Újabb párharcunkat végül megint Lukasz nyerte, csodálatos 29:42'-es időeredménnyel. Én másodikként értem célba 31:30'-al. A harmadik helyezett, a háború óta ciprusi színekben induló, végtelenül szimpatikus, kiváló futónő, Irina Masanova lett 32:40'-el.
Hogy miért lettem második (ráadásul ilyen különbséggel) egy olyan pályán, ami érezhetően fekszik nekem? Jó kérdés! Én csak a saját álláspontomat ismerem, de az megér egy misét és pontosan ezért írtam ezt az egész cikket.
A lényeg
Szóval! Én a saját vonatkozásomban, általában úgy nyilatkozok a futásról, hogy számomra nem a másokkal történő versengés, hanem a magammal való küzdelem a fontos benne. Ez a legtöbb esetben igaz is, hiszen pusztán sebességben (mondjuk egy körözős versenyen) nem tudom felvenni a lépést még a hazai élvonallal sem. Azonban ne legyünk álszentek, én is szeretek győzni és ha lehetőségem nyílik rá, akkor minden tőlem telhetőt megteszek egy-egy győzelemért! És ezt itt a Dolihos-on, 2023-ban erősen elszúrtam! Elsősorban nem is a részletekre gondolok, hanem elsősorban az identitásom megállapítására, önmagam és a célom pontos definiálására! Azt hittem, hogy pályacsúcs-tartóként elég lesz ugyanazt hoznom, amit az előző évben és ezzel ki is pipálom a teljes mezőnyt. Közben persze fáztam magamra aggatni az esélyességgel járó plusz terheket is, pedig egy győzelemért mindent meg kell tenni és ennek az az alapja, hogy az ember először magában eldöntse, hogy mit is akar valójában! Egy Lukasz kaliberű futóval szemben nem elég a "jó lenne", meg a "szeretnék" győzni! Hozzá már akarni kell!
Első hibámként tehát azt rónám fel, hogy magamnak sem vallottam be, hogy én most győzni megyek! Pedig ez baromi fontos lett volna, mert ebből származott a többi hibám:
Asszisztencia, frissítés
Klasszikusan rossz hatással van rám, ha "védőhálóval ugrok". A B-terv veszélye az, hogy az első nehézségnél elengedem a motivációmat az A-terv folytatására, kvázi nem fókuszálok kellően az eredeti célomra. Én ebből a megfontolásból nem szoktam az első 100 km-en kísérő segítségét igénybe venni. 100 km alatt van időm belerázódni a versenybe, felvenni a nagy távokhoz szükséges hozzáállást, hangulatot és utána már könnyebb versenyben maradnom. Nos, a Dolihos-on ráadásul az első találkát Evivel 100 km-ről én 150-ig kitoltam. Egyrészt a tervekből látszott, hogy a kora esti rajt miatt 100-hoz másnap hajnalban fogok odaérni és nem akartam Evi első éjszakáját tönkretenni, hiszen ahhoz neki már éjszaka el kellett volna indulnia a szállásról (a következő 2 napban pedig nagyon fontos volt, hogy toppon legyen). 100 után viszont az első elérhető frissítőpont 150-nél volt.
Ezt most így leírva tisztán látszik, hogy stratégiailag eszméletlen nagy hátrányt okoztam ezzel magamnak, de ehhez kellett volna a kristálytiszta identitás, hogy most akkor győzni akarok, vagy csak teljesíteni?! Hiszen addig, amíg én 150-ig magamt frissítettem, a hátamon cipeltem a kajámat, vizemet, az éjszakai ruháimat, fejlámpát stb., addig Lukasz ezt mind meg tudta oldani cipekedés nélkül, a kísérőautóból. És hogy tetézzem a bajt, mivel az élboly irama idén is nagyobb volt, mint a szervezők által megszervezett frissítőpont nyitás, így 80 km után én már hivatalos frissítés nélkül futottam (120-30 után pedig semmilyennel).
Ennek ellenére nem éreztem elveszettnek az ügyet. Habár Lukasz 30 perc előnyt épített ki az első 40 km-en, 110-nél, Rio-ban beértem és… …most mondanám, hogy együtt frissítettünk, de hát az előzményeknek köszönhetően ő frissített, én meg evés-ivás helyett az egyetlen megjelent szervezővel cívódtam, hogy miért nem épült még ki a pont, miért nincs semmi frissítés és miért nem ért oda a drop-bag-em?!?...
És utólag bevallom: pont megérdemeltem! Az előző évi tapasztalataim alapján tudnom kellett, hogy ez lesz a helyzet (hisz előző évben ugyanez fogadott) és a győzelmem érdekében komolyabban rá kellett volna szerveznem a saját ellátásomra.
Óra
A Dolihos-ra sokmindent rá lehet húzni. Rosszindulatú hangok mondhatnák, hogy nincs elég alaposan megszervezve (pl. ha túl gyorsan futsz, 80 után bizonytalanná válik frissítőpontok megléte), vagy hogy vannak "érdekes" szervezői megoldások az útvonalon (volt, amikor egy konkrétan bezárt és elkerített telken, a birkanyáj és az őket őrző juhászkutyák territóriumán keresztül vezetett az útvonal…), de az elvitathatatlan, hogy a pályajelölés tökéletes. Egymástól megfelelő távolságban, megfelelő helyen, logikusak, érthetőek és egyértelműek a jelölések (felfestés, szalag, vagy fényvisszaverő csík), így a legvadabb terepen is megállás és keresgetés nélkül, gyakorlatilag folyamatosan futható az útvonal. Én legalább is ezt tapasztaltam 2022-ben. 2023-ban sem volt ez másképp egyetlen rövid szakasz kivételével… …ami történetesen a leggányabb szakaszra, egy kiszáradt patakmederre korlátozódott…
Van a Dolihos-nak "egy" (igazából sokkal több van!) izgalmas szakasza a Panachaiko és az Erymanthos határán, ahol kb. másfél km-en keresztül egy szurdok alján lévő vízmosás medrében kell előre haladni. Elég meredek szakasz, íróasztalnyi, ruhásszekrénnyi sziklákkal, úgyhogy inkább kerülgetős, mászkálós, ugrálós, mint futós rész. Ebből a szurdokból egyszer csak meredeken jobbra kitér az útvonal. Ekkor fel kell kapaszkodni a még meredekebb parton a domb gerincéig (a szurdok tetejéig) és onnan már újra lágy legelőkön és földutakon keresztül vezet az út.
Na, ezen a kivezető szakaszon tűntek el idén a szalagok. Én az ott legeltetett kecskékre gyanakodtam, mert volt belőlük jónéhány a helyszínen és utólag csak pár letépett szalagdarabot és csonkot találtam. Szívás! Mit csinál ilyenkor a gyakorlott túrázó? Pozícionálja magát, megkeresi az utolsó biztos jelet, majd újraindul a lehetséges útvonalon. Először azon amire tavalyi emlékeiből emlékszik. Off, nem jó. Akkor vissza az utolsó biztos szalagig és újra elindul a leginkább kitaposott ösvényen. Negatív, állatcsapa!... Vissza… Akkor haladjunk a logikusnak tűnő irányba. Ez is zsákutca…
Közben telik az idő, Lukasz messze szalad, én pedig minden próbálkozás során szuperdirektben mászok 500 métereket fel-le egy kibaszott meredélyen kinyírva az izmaimat, víz nélkül, a tűző napon…
Hogy miért nem kukkantok rá mindeközben az órámon a GPS-útvonalra? Mert idestova már 8 éves az órám. Az elmúlt évek alatt annyira kiégett az akksija, hogy 4-5 óránként kell "bikáznom" versenyek és edzések alatt, így meg sem próbáltam pluszban azzal terhelni, hogy még az útvonalat is rátöltöm. Tehát akkor mi vagyok én? Egy rohadt nagy amatőr!... Eljövök egy kőkemény terepversenyre győzelmi esélyekkel és a kecskékre bízom a sorsomat? Tökéletesen megérdemeltem a helyzetemet!...
Ez volt a kegyelemdöfés, minden szempontból. Lukasz az addigi 8-10 perc előnyéhez kapott tőlem 60-at, így a verseny be is fejeződött számomra. Onnantól kezdve már csak az motivált, hogy Irina (Masanova) ne előzzön meg, mert akkor végleg elsüllyedtem volna szégyenemben!
Gondolom nem kell mondanom, hogy rohadtul mérges voltam magamra! Viszont ebből az élményből már akkor megszületett egy felismerés: magammal szemben nem lehetek ennyire álszent! Ha van esélyem a győzelemre, akkor azt ki kell mondanom magam előtt, mert enélkül nem tudok kellő komolysággal hozzáállni a teendőimhez! Ez volt az alapja minden hibámnak, hiszen ha magamnak is bevallom a célomat, akkor nemcsak a fizikai felkészülésemet, de a szervezést és az eszköztárat is úgy élesítem, hogy az a versenyzői és nem a futói potenciálomat növelje!
Ez így leírva még gázabb. Tényleg pofonegyszerűnek tűnik a dolog, de saját példám mutatja, hogy jószándékkal, kellő tapasztalat birtokában is képes az ember bárgyú hibákat elkövetni, ha nem kellően éles a kitűzött cél!
Azóta "hűdenagyon" megembereltem magamat! Igyekszek tanulni ebből a hibámból is. Mostantól versenyen versenyzőként indulok! Evivel elhatároztuk, hogy ezentúl az első métertől kihasználom a segítségét a versenyeken. És fájdalom, de elengedtem öreg barátomat és júniusban, a Himalájában már egy ifjú titán, egy új óra segítségével futottam!
Most pedig, a világmegváltó gondolatok végén, a kritikák mellett meg kell említenem a Dolihos-szal kapcsolatban, hogy továbbra is imádom az eseményt, mindenkit és mindent ami alkotja és körülveszi! Számomra nincs kedvesebb és szebb helye a Földnek Görögországnál, ami tavasszal a leggyönyörűbb! Minden hibájuk ellenére nem tudom nem szeretni és tisztelni a verseny szervezőit a munkájukért, az őszinte odaadásukért és a felém áradó szeretetükért! A hab a tortán pedig a versenyen asszisztáló önkéntesek sora! Hiszen ők valóban önkéntesek és valóban mindenüket beleadják a versenyzők és a verseny megsegítésébe! Saját autókkal mozognak (többszáz kilométereket), saját eszközeiket (sátor, asztal, szék) használják és sokszor saját ételeiket adják a versenybe, a versenyzőknek (ugyanez igaz amúgy a Phidippides-re is)! Nem tudok elég hálás lenni nekik mindezért!
És persze ne menjünk el a bajnok teljesítménye és személye mellett sem! A tavalyi pályacsúcsomat én bő 2 órával (2:10') javítottam meg, de Lukasz csodálatos futása így is szűk 2 órával (1:50') gyorsabb volt az enyémnél! Sajnos elég egyértelmű, hogy a hibáim nélkül sem tudtam volna győzni, de egy szoros (talán izgalmas) verseny már mindkettőnknek kijárt volna. És hogy mit gondol mind erről ez az arany ember? Az a képgalériában közölt posztjában olvasható.
…Na ezt szeretem ultrafutókban és az ultrafutásban!