COVID-sztori 2

Én elégedett vagyok a felkészülési rendszeremmel. Logikusnak, érthetőnek és tudományosan alátámasztottnak érzem. Rend- és rendszerszeretetem kielégítést nyer benne, látom az eredményét és önbizalmat ad, hogy tudom, mit miért csinálok. Azonban azt is be kellett látnom, hogy egy olyan rendkívüli évben, mint 2020, egyszerűen túl statikus volt a szisztémám a változások lekövetéséhez. Mire kiválasztottam egy versenyt, mire felépítettem magamban a felkészülési stratégiámat, addigra javarészt lemondták az adott eseményt ilyen-olyan korlátozások miatt.

Azt már írtam, hogy a 2020-as korlátozások alatt folyamatosan, de a megfelelő periodicitás betartásával edzettem. Ez fizikálisan nagyon szépen működött, azonban a versenyek elmaradásával felgyúlt bennem a kétely, hogy vajon hol is tartok egykori önmagamhoz képest? Szép, hogy a 20-50 km-es edzések jól mennek, de vajon ultra távon mire számíthatok magamtól? És ami szintén megkerülhetetlen: a versenyrutin hiánya milyen kihatással lesz a mentális állóképességemre? Borúsabb napjaimon egész sokáig el tudtam lamentálgatni ezeken a kérdéseken...

Kb. 10 hónapnyi készülődés és várakozás után úgy döntöttem, hogy kieresztem az "istállógőzt", de azért megpróbálom mindezt építő jelleggel tenni.

Első körben egy 100 km-es felmérőt terveztem futni. Miért? Mert az már hosszabb táv, mint amit egy sima edzésen bevállalok, ám az abból történő regeneráció relatíve gyorsan lezajlik (nekem 1 hetem ment el rá), így nem akasztja meg nagyon a felkészülésemet.

Mi kell egy jó 100-ashoz? Nyugodt környezet, sík pálya, jó minőségű burkolat. Mifelénk ebből bőven akad és a választásom elsőre egy nagyon kis forgalmú országútra esett. Az ominózus aszfaltcsík Klárafalva és Kübekháza között húzódik. Tökéletes a minősége, jobbról, balról csak szántóföld szegélyezi és a helyközi buszokon, a postáson, valamint a kenyeres autón kívül csak a határőrök lézengenek rajta. Evi (COVID lévén) is épp ráért, így elvállalta a frissítésemet, úgyhogy újra összeállt a turnéjárat! Kivonultunk a SEMMI mértani középpontjába, kimértem egy 5 km-es szakaszt, megvártuk a reggeli start időpontot (fontosak a rituálék!) és végre elkezdhettem csoszogni!

Alapvető célom, hogy sportértéket képviselő időeredményt fussak negatív-splitben, azaz fokozóban. 25 km-es szakaszokra osztottam fel a teljes távot és mindegyikre egy nagyon enyhe, 5 másodperces gyorsulást terveztem. A nagy meleg és a leírhatatlan egyhangúság ellenére végig koncentrált tudtam maradni. Hatalmas motivációt jelentett, hogy újra egy konkrét célért futok és hajtott a kíváncsiság is, hogy vajon érzek-e bármiféle különbséget korábbi önmagamhoz képest. Igazából olyan jól sikerült elmélyednem a futásban (és magamban), hogy alig vannak emlékeim az eseményről. Egyszer pl. elejtettem a szendvicsemet (az élet nagy problémái...) és klasszikusan 60-75 km között jött egy hullámvölgy, pár nehezebb pillanattal... ...kb. olyanokkal, hogy szívem szerint inkább lefeküdtem volna az útszéli döglött őz mellé, csak futni ne kelljen... De a gond és a bánat gyorsan tovaszállt (összeszedtem magam) és az utolsó 25-öt kicsit fiúsabban megfutva vissza tudtam hozni a búslakodással töltött másodperceket. Az adatokat egy képen közlöm alant.

Mivel ezt megelőzően csak 2017-ből volt 100 km-es eredményem (9:15'), így jószerivel nem tudtam, hogy mit várjak magamtól. 8 óra körüli időt vártam és terveztem, így örültem az eredménynek és persze a céllal való futás is jólesett!

Végül a célomat elértem: megláthattam valamit a teljesítményemből, valamint kicsit kibillenthettem magamat a folyamatos felkészülés szürkeségéből (és annak akárhány árnyalatából...)! És persze ne felejtsük el, hogy egy saját szervezésű, egyszemélyes futáson (ha nem adjuk fel) mindenképpen elsők leszünk és megérdemelten akasztják a nyakunkba a karácsonyi szalagból és csokitallérból készült érmet!

És hogy mi volt a végtelenbe tartó felkészülésem következő nagy eseménye, azt a következő posztban osztom meg veletek (remélhetőleg hamarabb elkészülök vele, mint ezzel)!