Az élet sava borsa: kudarcok

Jöjjön egy őszinte írás! -nem mintha eddig bármivel kapcsolatban ködösítettem volna nektek.

Mivel emberből vagyunk, elkerülhetetlen, hogy időnként hibázzunk, tévedjünk, bukjunk. Utálom az érzést, ám ha őszintén belegondolok, a legtöbb tanulsággal a kudarcélményeim szolgáltak és a legnagyobb motivációt is rendre ezekből nyerem! Tudom, hogy az ember gyarló és szinte csak a saját hibájából tanul, azért én mégis adok esélyt a lehetetlennek és elmesélem nektek az legnagyobb kálváriáimat, a legszúrósabb tüskéimet és a legnagyobb iskolákat, ahol a sport helyrerakott, hátha valamelyikőtök a saját fájdalmai helyett ezekből tanul majd. Íme!

Délibáb félmaraton 2011.

Ez olyan régen volt, hogy tán' nem is igaz! Akkoriban (11 éve!) még némileg fiatalabb és ezzel együtt forróbb vérmérsékletű voltam, így a 30. születésnapomat nettó 3 napnyi, összefüggő részegséggel ünnepeltem. Majd pár nap múlva starthoz álltam a Hortobágyon, 36 fokban és megpróbáltam az előzetesen eltervezett 90 perc alatt beérni a félmaratoni távon!...

Hát nem sikerült!...

14-nél (a 2. kör végén) mind fizikálisan, mind pszichésen elfogytam, így levettem a rajtszámomat és hazakullogtam.

Nagy tanulságot nem kell keresni a történetben (Ne igyatok! ...legalább verseny előtt ne!), de számomra ez volt az első pofon, ami után komolyan elgondolkodtam, hogy mit is akarok a futástól és hogy mi a fontosabb számomra: a futás, vagy a "rocker"-lét. (Elárulom: sokat nyomott a latban, hogy nincs hangom és semmilyen hangszeren nem játszom...)

Kazinczy 200 teljesítménytúra, 2016., 2017.

A drága, jó Kazinczy! Nagyon érdekes a mi közös kapcsolatunk! Anno, amíg volt időm másra is, a futás mellett elég sokat túráztam. Majd tapasztalatlan ultrafutóként arra kezdtem használni a teljesítménytúrákat, hogy gyalogszerrel végigsétáltam (teljesítettem) a megfutni kívánt nagyobb távokat (100 km felett), így az egyes távokkal járó pszichés gátat már ledöntöttem magamban egy merőben könnyebb módon. Valamint a többnapos túrák során kiválóan be lehet gyakorolni a frissítést, a kialvatlanságot, az elcsigázottságot és hozzá lehet szokni a zombi-üzemmódhoz, valamint annak kezeléséhez.

Ilyen céllal mentem 2016-ban a Kazinczy-re is, ahol első látásra szerelembe estem a Zemplénnel, magával a rendezvénnyel és meghatározó emlékeket és élményeket gyűjtöttem! A két pofára esésem ellenére is egyszerűen imádom a Kazinczy-t és azóta is a kedvenc hazai hegységem a Zemplén! Pedig az elmúlt 6 évben egyszer sem tudtam teljesíteni!...

Igazság szerint, mindkét alkalommal ellányoskodtam. 16'-ban 150 km után ugyan a lábaim már totálisan beálltak (ez csak kifogás), de leginkább telítődni éreztem magamat az élményekkel. Tudom, hogy hülye a megfogalmazás, de annyi szépséget láttam, annyi új hatás ért (a szentjánosbogár-rajzástól a hallucinációkig, stb.), hogy pszichésen már nem is éreztem szükségét a továbbiaknak, így a motivációm elszálltával a negyedik körre egyszerűen már nem mentem ki.

2017-ben nagy vehemenciával estem neki a teljesítésnek, hogy revansot vegyek. De abban az évben a krónikus fáradtságot egy egésznapos felhőszakadás nehezítette, ami látványos gyorsasággal törte le a harcikedvemet. Kifáztam és feláztam az éjszakai zivatartól, ami reggelre sem enyhült és mivel még csak 100-nál tartottam, egyszerűen túl távolinak tűnt a cél. A második kör végén (hajnalban) összeomlottam és elballagtam a szállásunkra. Túl közelinek tűnt egy száraz "szöszmösz pulcsi" és egy meleg kakaó vonzása...

A Délibáb és a Kazinczy kapcsán is közös tapasztalatom, hogy azóta külön fel kell készítsem magamat a körözős teljesítésekre. Sokkal egyértelműbb a célom, sokkal stabilabb a motivációm egy A-ból B-be tartó rendezvényen, ahol szintén van lehetőség a kiugrásra, de nem olyan vonzó, mint mikor több kört kell megtennem, ugyanoda kell visszatérnem és többször el kell szakadnom a pihenőpont meleg öleléséből. Az én motivációmat ez bizony gyorsan próbára teszi. Erre azóta mindig külön figyelmet fordítok bárhova menjek "körözni" és előzetesen felkészülök rá pszichés oldalról is!

Grossglockner Ultratrail 2019.

Az a baj az ultrafutással, hogy maga a tevékenység tökre irracionális. Ezért amikor mentálisan megtörök, nem esik nehezemre egy-egy racionális okot találnom a feladás mellett. Röhejes, de igaz! Nagyon akarnom kell a sikert, nagyon fókuszáltnak kell maradnom ahhoz, hogy ezt elkerüljem, ehhez pedig esetemben egy bizonyos fokú versenyéhségre van szükség! 2019-ben ezt hagytam figyelmen kívül...

Jól ment a futás. Kezdett beérni a többévnyi munkám. Élveztem az edzéseket. Élveztem, hogy kemény munkával, de gördülékenyen zajlott a felkészülésem. És persze a hiúságomnak is jót tett, hogy abban az évben eredményesen tudtam szerepelni a versenyeimen. Március: Sixard 50 km, BSzM, április: Milano-Sanremo, június: UTH, július Gloki. Megvolt a felkészülés íve, nem voltam fizikálisan túledzve, de Ausztriában, a verseny előtt már éreztem, hogy valami nem kóser. Igazából semmit sem éreztem, amit versenyek előtt szoktam, akartam és kellett volna. Nem kívántam. Nem forogtak körülötte a gondolataim. Nem vártam az élményekre, sőt! Ahogy közeledett, egyre frusztráltabb lettem.

És eljött a rajt: Kaprun, éjfél, sötét éjszaka. Hideg van. Összetömörödünk a rajtzónában. Idegesítenek a többiek, túl hangosak, hadonásznak a kibaszott túrabotjaikkal, mosolyognak, vidámak, önfeledtek. Én meg semmi másra nem vágyom, minthogy visszabújhassak a meleg ágyba!

Igazából már akkor feladtam. Mondtam Evinek, hogy haza akarok menni. Majd ellőtték a startot és elindultunk...

Az, hogy fizikálisan nem voltam rossz formában, az lejött. Szépen, lassan, szivárogtam át a mezőnyön. Az emelkedőket ütemesen megkocogtam, a falakat másztam, a lejtőkön rugalmasan ereszkedtem. Túl voltam egy 2600 és egy 2800 méteres hágón, megmásztam két hónyelvet és 12 és fél óra elteltével, 70 km után, a 22. helyen futottam a 400 indulóból. 40 km és még egy, csodaszép hegygerinc állt előttem, ahonnan már végig lejtett volna az út a kapruni célig, de ez akkor engem már teljesen hidegen hagyott. Fáradt voltam. Nem voltak fájdalmaim és még látótávolságban volt 4-5 futó, de egyre kevésbé láttam értelmét az egésznek. És akkor bevillant az agyamban a motivációm kegyelemdöfése: mi van, ha most túlhajtom magamat, esetleg megsérülök és a szeptemberi Spartathlonon sérülten kell majd futnom?!?... Kész! Végem volt! Pár kilométerig még hajtottam magamat előre, de a beszállás előtti utolsó frissítőponton levettem a rajtszámomat és hazaballagtam.

Sosem felejtem el azt a szégyenérzetet. Látni a többieket, ahogy küzdenek és teszik a dolgukat, én viszont már nem akartam közéjük tartozni. Mégis bántam, szégyelltem, hogy nem fejeztem be a feladatomat! Borzasztó!

Persze az ilyen élményekből lehet a legerősebb motivációt fejleszteni, de egy életre megjegyeztem, hogy én nem vagyok egy versenyhalmozó típus. Még ha fizikálisan el is bírnék több versenyt, mentálisan csak kellő éheztetés után tudok versenyállapotba kerülni.

Spartathlon 2019.

És hogy minek az érdekében adtam fel a Glokit? ... sajnos sosem tudjuk meg! Ugyanis az azévi célversenyemet, a Spartathlont is sikerült elszúrnom!

Jó formában és jó állapotban vártam a görög klasszikust. Az volt a tervem, hogy Kaparelli-ig elkocogok a magam iramában, majd igyekszem megfutni az Artemisiu-t és a maradék 80 km-t lendületesen befejezem.

Ez volt a terv. És a megvalósítás?...

Elég annyi hozzá, hogy a verseny 50. km-nél a frissítőponton elkeverték az előreküldött frissítésemet. Innentől 100-ig az asztalról kellett megoldanom a frissítésemet, ami nem lett volna gáz, de én ráakadtam az ott felkínált iso-italra. Ez első alkalommal nagyon jó hatású volt (dehidratáltan, felborult ozmotikus viszonyok között csodát tett!)! A baj az, hogy nem álltam le vele és 100-ig túl sűrűn vettem el a kínálatból (majdnem minden asztalról). Az eredmény annyi lett, hogy Kaparelli-ig a terv szerint haladtam, majd az emelkedőn ritmusváltás helyett, fordult egyet a gyomrom és onnantól a célig kb. 10 km-enként ki kellett állnom egy laza hasmenésre... Hiába voltam én jó erőben (a hasmenés ellenére!), hiába vittek volna a lábaim, miután a papírzsebkendőből is kifogytam, könyékig szarosan, végképp megalázottan fejeztem be a NAGY versenyemet!... Ja, és vagy +40 perc "guggolásidővel".

Szóval, ha egy mód van rá, azóta is saját frissítéssel dolgozok és ha rögtönözni kell akkor pedig tartózkodok az idegen kotyvalékoktól.

Magyar Traverz 2021.

2021 tavasza. Már kifelé jöttünk a COVID-zárlatokból, látszott, hogy lassan magukra találnak a futóversenyek is. Én pedig ott álltam, fizikálisan jó állapotban, de minden versenyrutinomat elvesztve. Annak érdekében, hogy a hosszútávú rutint kicsit leporoljuk, szerveztünk magunknak egy Tiszasziget, Mélypont-Kékestető futást 245 km távval, ezerpárszáz méter szinttel. Elneveztük Magyar-traverznek!

Mindmáig gondolkozom rajta, hogy mi lehetett a baj. Fizikálisan nagyon jó állapotban indultam el. Nyugodt és kiegyensúlyozott voltam. Nagyon vártam már ezt a futást! Vártam újra az ultrázással járó közérzetet, vágytam elérni a pálya egyes részeit, megpillantani bizonyos látványokat, elérni egyes településeket, stb.. A május közepi időjárás ideális, a frissítésem pedig a megszokott volt.

5'30"-as, 5'40"-es ezrekkel indultam el. Csendes eső, minden szupi. Aztán kiderült az idő, sütött a nap. Öltöztem, vetkőztem. Semmi és senki nem zavart. Nem volt mezőny, csöndes falvakon, kisvárosokon keresztül, stabilan poroszkáltam célom felé. Majd 100-110 környékén, pont amikor a lágy, ultrás zsibbadásnak kellett volna következnie, jött a krakk és elkezdődött a kálváriám.

Először felfordult a gyomrom és onnantól kezdve nem tudtam megenni a szilárd frissítésemet. Majd ennek folyományaként szép lassan elhagyott az erőm és mint amikor csúszik az ékszíj, erőltettem a futást, de egyre lassabban és nehezebben ment. A vége Tápiószelénél, 165 km-nél jött el. Akkor már csak 7'00"-es ezrekre voltam képes, elég nagy megerőltetések árán.

Több verzió és teória is felmerült, hogy mi vezetett zuhanórepülésemhez.

• Szar a frissítési rendszerem. -Hát!... Pár hosszabb futást már teljesítettem a magam által felállított stratégia mentén és eddig ilyen jellegű problémám nem volt...
• Igaz, hogy egy nagyon vágyott futásról volt szó, de nem volt mezőny, nem volt semmi plusz külső körülmény, ami a holtpontomon átlendíthetett volna. -Passz! Ennél azért erősebbnek érzem magam mentálisan, valamint az ultrafutás sosem a tomboló, tömött lelátókról szokott szólni. Így nem gondolnám, hogy az a pár unatkozó, útszéli hozzátartozó hiányzott volna a boldogságomhoz, akik hébe-hóba előfordulnak az ultrafutó versenyeken.
• Elfutottam volna az elejét?!? -Erről bővebben a 4. pontban lamentálnék. Elég az hozzá, hogy akkor még, akkori legjobb tudásom szerint készültem fel a futásra és erőnlétem tudatában nem éreztem tiszteletlenül, pofátlannak a kezdő iramomat.
• Szar az eddig követett, klasszikus: alapozás, vegyes- és formábahozó ciklus felosztása a felkészülésemnek?!? -Bevallom, én ezt tartom a legvalószínűbbnek! Szerintem pont a lényeg hiányzott a felkészültségemből: az állóképesség!... Pont akkoriban, 2021 tavaszán tanultam az amerikai tananyagot, ahol az itthon tanutakhoz képest elég radikálisan állnak a periodizáció felosztásához, így egy ekkora bukfenc hatására sokkal könnyebben tértem át az ő módszerükre és annyi fix, hogy azóta nem észleltem ilyet.

Chianti Ultratrail 2022.

Hülyeségem és emberi gyarlóságom iskolapéldája! Na végre!...

Az előjelek nem is lehettek volna jobbak. A 2021-es év elég jól sikerült, nagy önbizalmat adott. Majd jött egy felkészülés, amit tökéletes egészségi állapotban sikerült abszolválnom! Maradt még "némi" állóképességem az Authetnic-ből, éreztem az év eleji gyorsító munka és a tavaszi emelkedő futások erősítő hatását! Elég pöpec volt minden, tehát irány Toszkána!

Sötét hajnalban indult a mezőny. Próbáltam okosan csinálni: eleinte a terepfutók leming-tömegének közepén ügettem. Majd, amikor feljött a nap, szépen elkezdtem futni. Pár óra múlva az tűnt fel, hogy egy sráccal kerülgetjük egymást. Én az emelkedőkön voltam gyorsabb, ő (terepfutóként) a technikás lejtőkön előzött le. Minden ideális volt. Szép környék, kellemesen szófukar futótárs. Erre a 100 km-es verseny 50. kilométerétől kezdtem fáradni. 60-tól már nemcsak fáradtam, de le is szakadtam alkalmi futótársamtól és egyre többen hagytak el. 70-től már fájt is a futás. 80-ra pedig bekötött mindenem. Nem szépítem, beállt a hullamerevség. 85-ig elvergődtem valahogy, de akkor már a lejtőkön is 6'00"-fölötti irammal dörzsölődtem lefelé. 85 km-nél, az utolsó (legmagasabb hegy előtt) kiszálltam. Akkor már futva, sétálva, állva, ülve, fekve is görcsölt mindkét lábam minden harántcsíkolt izomrostja. Képtelen voltam a sporttevékenységre...

Az ok? Alapvetően nem mondanám magamra azt, hogy nagyképű lennék, de emberként nyilván hajlamos lehetek az álszerénységre és az önámításra. Annyira jó formában voltam, annyira erős voltam és annyira élveztem a futást, hogy fel sem tűnt, hogy egy nemzetközi terepfutóversenyen, tudtomon kívül, egy vérbeli terepfutó versenyzővel felváltva vezetem a mezőnyt (nem viccelek, az első pozícióban váltogattuk egymást)! Én aszfaltfutóként nyilván nem voltam a helyemen. Szép dolog megfutni minden emelkedőt, csak éppen nem túl célravezető, mindezt egy nemzetközi terepverseny élmezőnyében megtenni! Szép is volt repkedni a toszkánai dombokon, hegyeken, viszont elég kellemetlen dolog utána kimerült izomzattal, fejreállt ionháztartással terepfutni.

Higyjétek el, nem tudatosan voltam ilyen nagyképű, egyszerűen nem voltam elég gondos. Nem fordítottam elég figyelmet a futásomra, a pozíciómra és nem informálódtam eléggé a mezőnyön belül sem. Pusztán élvezetből, flow-ból megpróbáltam lehozni egy ultratávú futóversenyt és közben megfeledkeztem a (számomra) kötelező alázatról és óvatosságról!...

Kb. ezek azok az élmények, amik nagyon fájnak még most is, de úgy gondolom, hogy szükségszerűen hozzájárulnak a jellemem és a futóetikám fejlődéséhez. Ezek kellenek igazán ahhoz, hogy egyre komplexebb futóvá, egyre tapasztaltabb versenyzővé váljak. Meggyőződésem, hogy csak azok nem hibáznak, akik nem próbálkoznak. Úgyhogy vélhetően mindannyian bele fogtok futni, vagy belefuttatok már ti is hasonló esetekbe.

Én azért írtam le a személyes példáimat, hogy lássátok: Mi, akik néha gyarló módon elbukunk, nem vagyunk egyedül!... Úgyhogy Aurórát idézve: "Előre kurvák, gengszterek!..."