Átmenetileg ez is egy időszak... 1.

Átmeneti időszak

2022. november 29.-én este Athénban a szobában piszmogunk. Evi a számítógép előtt ül, félkézzel "bújja a netet", a másik kezével vadul jegyzetel egy füzetbe. Én (2 nappal a Phidippides után) a kanapén szétfolyva, egy szobanövény aktivitását megközelítve, a plafont bámulom. Majd (derült égből a villámcsapás) elkezd kérdezgetni (mit kérdezgetni, faggatni), hogy a 2023-as évad legfontosabb célversenyét (ismétlem: jövő évi júniusi versenyt!), hogy is tervezem. Mivel kellene, hova utazni? Hol, milyen szállást foglaljunk? Hol és mennyit akarok a verseny előtt edzeni, stb?... Hiába volt szó az én versenyemről, hiába fáradozott Valaki az én ügyemért, én bizony felcsattantam: "Hagyjon engem békén a futással! 2 napja fejeztem be egy 500 km-es utat és bizony gondolni sem akarok a kibaszott futóversenyekre!..." -ÉN!?! Ilyet mondtam!!!...

Na kérem szépen, ekkor vált számomra is egyértelművé, hogy itt MEKKORA szüksége van "valakinek" a szeretve-gyűlölt átmeneti időszakra!

Valóban sajátos a kapcsolatom ezzel az időszakkal, mindjárt meg is osztom veletek, hogy miért! Jó ultrafutóhoz híven, kissé skizoid módon taglalnám a témát: először a lelki oldalt bogarásznám át, majd a folytatásban jöjjenek a száraz tények, számok, százalékok, vér, könnyek, tehát a fizikai valóm.

A lószerszámnak is van vége! (-persze a kantárszárra gondoltam!...)

Az állóképeségi sportoknak van egy relatíve kellemetlen tulajdonsága: a középszerű eredményekért is baromi sokat kell dolgozni. Nem elég tehetségesnek születni, sőt! Évtizedeken keresztül kell vért izzadni ahhoz is, hogy kiderüljön: van-e egyáltalán valamiféle adottságunk a dologhoz (ami általában a monotónia- és fájdalomtűrést jelenti)... Pech!

És mi a helyzet az extrém távlatokkal, úgymint az ultratávú futás? Természetesen ugyanez hatványozva.

Szóval a lényeg: itt aztán nyugodtan lehet unásig futkározni, keresztedzegetni, hengerezgetni, nyújtogatni, masszálni, jógázni, "mittudomén"...

De lehetsz te a Világ legnagyszerűbb szuperatlétája, ha a "toronyban" elkezdenek sztrájkolni, akkor a hajadra kenheted a gyorsasági állóképességedet, az izomerődet, a mobilitásodat, stb.. Ha egyszer szétszalad a ménes, azt igen nehéz újra egy irányba terelni...

Én biztos, hogy nem vagyok szuperatléta és nincsenek különösebb adottságaim sem. És fájdalom: mentálisan sem vagyok elpusztíthatatlan. Szóval 11 hónapnyi edzés, versenyzés, pihenés -forgó után szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Nem feltétlenül azért, hogy a következő makrociklust újra tudjam kezdeni, hanem leginkább azért, hogy mondjuk 5 év múlva is ugyanúgy harapjak, mint tavalyelőtt! És ha ez ennyire fontos, akkor én (rám jellemző módon) ezt is megtervezem. Mármint előre kiszabok a resznyülésre egy időtartamot és utána ahhoz szigorúan tartom magamat! Ezt a döntést mindig futás közben, az utolsó versenyem vége előtt hozom meg. Hogy mi szükség erre a szertartásra és miért pont akkor? Mert ezek a szeánszok adják meg az élet sava-borsát, illetve gyarló ember vagyok és az idő múlásával (mármint a retrográd-amnézia beköszöntével), ahogy a sebek begyógyulnak, legtöbbször hamarabb munkába állnék, mint amire szükségem van. Van, hogy parázok a formám elvesztése miatt és van, hogy hiúságból (tehát hülyeségből) szabnám rövidebbre a penzumot (a többiek már javában alapoznak, nekem is kellene, stb.). Az ebben a veszélyes, hogy tapasztalatom szerint nem a következő évben jelentkezik a probléma, hanem évek múltával, mikorra mindez szépen, lassan felgyülemlik bennem. Az élet egyéb területén éltem már meg kiégést, lelki kiüresedést, szóval köszönöm szépen, a futás esetében ezt bőven kihagynám!...

"Tajtékos napok"

Az idény legvégén általában 3-4 hetet adok magamnak, de az évközi célversenyek után is jár sztenderd 2 hét átmenet. Átmenet! Tehát fokozatos újraindulás a totális leállástól a teljesértékű edzésmunkáig! Az első napokban élvezem a korlátlanságot (és ez nem egy mobil reklám!)! Hogy nem kell hazaérnem időre. Ha úgy tartja úri kedvem kihagyhatok edzést, hogy legyen időm bármi másra! És bizony, ha válaszút elé kerülök, akkor ilyenkor rendhagyó módon a könnyebbik utat választom.

Viszont engem mindez baromi rövid ideig köt le. A szellemi fáradtság mértékétől függően 2-3 hét elteltével már zavar a rendszertelenség. Nyeglének és gyökértelennek érzem magamat és ez egyre jobban frusztrál. Az időszak utolsó hete már várakozással, egyfajta sóvárgással telik, hogy mikor térhetek már vissza a sporthoz és az edzések nyújtotta keretrendszerhez! Ez néha annyira kritikus, hogy velem együtt a közvetlen környezetem (leginkább Evi) is lélegzetvisszafolytva várja ennek a hisztiidőszaknak a végét!

Ilyenkor annyit érzek, hogy kiéheztem! Nemcsak a futásra és annak fizikai velejáróira, hanem a rendszerezett életre, a nyugodt, kiszámítható napirendre is. Amikor újra vágyom a rigid keretekre, amikben nem engedhetek meg magamnak mindent, nem ehetek, nem ihatok meg bármit, nem mehetek el bárkivel, bárhova...

A szezon 11 hónapja alatt folyamatosan jönnek szembe velem ilyen jellegű kísértések és pár hét korlátlanság elveszi számomra a súlyukat. Ekkor újra átérzem, hogy ha bármit megtehetek, akkor céltalanná és üressé válok! Viszont ahhoz, hogy a rend és a fegyelem értelmet és értéket kapjanak számomra, időről-időre meg kell tapasztalnom a hiányukat!

Szóval egy jól sikerült "ereszd el a hajamat" időszak után nagyon jó fiú tudok és akarok lenni! Nem kell magyaráznom és bizonygatnom magamnak, hogy miért járom az utamat. Miért pont én és miért pont ezt? Visszatalálok az origóba és indulhat a móka!

De amint látjátok, ezért is meg kell dolgozni...