"...Akárhogyan lesz, immár kész a leltár..."
Repül az idő. Körülöttem legalábbis mindenképp. A Hell Ultra egy akkora kaliberű katarzis volt, melyhez oly' mértékben ki kellett költekeztem lelkileg, ami után hónapokig nem tértem magamhoz. Hiába sikerélmény, mégiscsak trauma (pozitív trauma?!?). Egy akkora sokkhatás, melynek feldolgozásához időre, alkalmakra és segítségre volt szükségem mialatt a hetek csak úgy pörögtek körülöttem.
Ugyanekkora adósságot halmoztam fel fizikálisan is, melynek következtében szintúgy hónapokra önmagam árnyékává változtam.
Pontosan ebből a meggondolásból, már a versenyt megelőzően is úgy terveztem, hogy az indiai kalanddal be is fejezem a 2024-es futószezonomat. Úgysem tudnék sem pszichésen, sem fizikálisan felpörögni egy versenyre és én sohasem voltam arról híres, hogy megerőszakoljam önmagamat.
Egy extra hosszú (5 hetes) átmeneti időszakot követően, augusztus elején csaptam bele a 2025-ös szezon alapozásába, de már az első héten drága, jó gyógytornászomnál, Hirling Nórinál kötöttem ki… Érdekes módon, a mennyiségi munka megkezdésével egy furcsa aszimmetriára bukkantunk (ennek jelei amúgy már a Hell Ultra fényképein is látszottak), melyet aztán hónapokig tartó mobilizálással, gyógytornával és az erősítések során végzett, izolált gyakorlatokkal tudtunk mérsékelni.
Az alapozás 12 hete tehát ezzel a küzdelemmel együtt telt. Abszolút testidegen voltam önmagamnak. Azt simán elfogadja az ember, hogy egy kiadós pihenés elteltével kicsit legyengülve, kicsit elpunnyadva, de mégiscsak tettrekészen és egészségesen áll neki az alapozásnak. Engem most is egy végletekig leharcolt test várt, melynek azonban mozdulatai akaratom ellenére ismeretlenek voltak (szokatlan és zavaró mozgásformával) és ezt a visszaszoktatási folyamatot a nyári kánikula-roham sem könnyítette meg. Summa-summarum, október derekára sikerült elérnem, hogy komolyabb fájdalom és különösebb küzdelem nélkül teljesíteni tudjam a hétvégi hosszú futásaimat!
Ezután követezett felkészülésem legrövidebb, egyben legintenzívebb időszaka. Némi félelemmel vegyes várakozással álltam elébe, hisz' nagyon vágytam már megtörni az alapozás monoton egyhangúságát az intervall edzések repülésével, ugyanakkor tartottam is ezektől a gyakorlatoktól, mert a kor előrehaladtával egyre nehézkesebben alkalmazkodik a testem a gyors mozdulatokhoz és magas intenzitású futáshoz (Az elmúlt években szinte kizárólag ekkor jelentkeztek sérüléseim.). Azonban a nagyon gondos előkészületeknek, mobilizálásnak, bemelegítéseknek és egy nagyon defenzív hozzáállásnak hála, megúsztam a problémákat! Némi elszánás és verejték árán először csak eltűrtem, majd megszoktam, végül elkezdtem megélni és élvezni az oxigénhiányos edzések nyers vadságát. Erősödtek az izmaim, acélozódtak a szalagjaim, stabilizálódtak az ízületeim. Alakult a sebességem, kezdett teret nyerni az állóképességem, így egyre több helyzetben éreztem újra potens sportolónak magamat. Egészen pontosan: egyre többször kezdtem el újra érezni az emberi létezés azon magasabb fokát, amikor uralni tudom a testemet és azzal valami értékelhetőt tudok létrehozni. Mindez valószínűleg rajtam kívül senkinek sem képvisel értéket, azonban bennem örömöt gerjeszt és ez nekem már bőven elég!
November derekán kezdődött számomra a legkeményebb időszak. Nyolc hét a gyorsasági állóképesség bűvöletében. Ilyenkor az iramok ugyan mérséklődnek és már nem szakítják az inakat, azonban az egyre hosszabbra nyúló távok során remegősre szívják az izmokat, velejéig kilúgozzák a testet. Az ősz végéhez közeledve az eleinte kellemes futóidőből lassan hideg tél lett és a végtelennek tűnő esték, éjszakák és hajnalok sötétségében újra társamul szegődött a fejlámpám és annak meditatív, aszfaltszínű fényköre.
Decemberben aztán jött egy verseny! Száz km-t kellett volna futnom 5'00"-es átlaggal, de a biztató előjelek ellenére nem bírtam fenntartani a szükséges iramot. Becsülettel küzdöttem, de az eredmény maximum vállalható lett. A konzekvenciákat levontam, pihentem egyet, majd visszatemetkeztem a munkába.
Az ünnepek szó szerint jöttek és mentek. A korahajnali ébredések, vagy estébe nyúló edzések közé szorított családtagok megértő lemondással konstatálták a karácsonyi és szilveszter esti 8 órás fekvést, hiszen csak rám kellett nézniük: állva el tudtam volna aludni a vacsoraasztalnál.
De eltelt ez az időszak is és a hetek múltával egyre magabiztosabban kezdtem neki a feladatos futásaimnak és egyre kevesebbet kellett könyörögnöm magamnak a hosszú futásaim során, hogy a "pályán" maradjak. Novemberben még a munkába görnyedve brusztoltam, januárra pedig már egyenes háttal, megfelelő karmunkával lendítettem magamat egyre feljebb, a melatonin-hiány depresszív nyomásából. Lelkileg és fizikálisan is megerősödtem!
Január közepén pedig átléptem ugyan a leghosszabb, de egyben az utolsó felkészülési időszakba! A rám váró 15 hét során egyre hosszabban, egyre specifikusabban készülök az előttem álló újabb kalandra! Hosszú, hosszú futások és sorozatterhelések állnak előttem, azonban az iram itt már egészen komfortos, ultrás csoszogás, illetve a gondolataimban is egyre gyakrabban jelennek meg a spanyol tájak. Ilyenkor már tudat alatt is egyre gyakrabban vizualizálom az újabb verseny helyszínét, kihívásait, nehézségeit és ez már folyamatosan fenntartja az éberségemet. Egyre testközelibb a kihívás, így most már élesben gyakorlok metodikákat, eszközöket, frissítéseket. Ez már nem csak érdekes, de a verseny előtti izgalommal keveredik!
Két szóval: kijózanodtam kábulatomból (vagy ha úgy tetszik: felébredtem "Csirkejózsika"-álmomból 😊)!
Nem lettem jobb, szebb, vagy gyorsabb. Csak újra futni akarok!