A Himalája vonzásában

Legutóbbi versenyem kapcsán (nagy örömömre!) nagyon sokan jelezték nekem, hogy szeretnének beszámolót olvasni az eseményről. Jöjjön akkor egy összefoglaló a Hell Race általam teljesített HellOO 135 mérföldes versenyszámáról.

A Great Himalayan Running Festival, tehát a Nagy Himalájai Futófesztivál keretein belül megrendezett Hell Race egyik betétszámában indultam, nevezetesen a HellOO című versenyen. A verseny távja 135 mérföld volt (kb. 217 km), ami végig országúti viszonyok között haladt. Az összes szintemelkedés 5000 m. Ezek összességükben nem olyan borzasztó adatok, a verseny nehézsége abban rejlett, hogy a Himalájában, magashegyi körülmények között zajlott.
A legmélyebb völgy (Beash-folyó) is 2000 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Itt volt a rajt Manali városában, 2023. június 19.-én,  helyi idő szerint 22 órakor.
Innen emelkedtünk szűk 3980 méterre a Rhotang La-hágóba (50 km).
Majd visszaereszkedtünk a Chenab-folyó völgyébe, ami már átlag 3000 m-en van. Itt található Sissu település (80 km). Sissu szintidőt jelölő szakaszhatár volt!
Ebből a völgyből átfordultunk a Bhaga-folyó völgyébe. Itt egy újabb szakaszhatárt jelentő település Keylong (115 km).
Kb. 145 km-től pedig elkezdett intenzíven emelkedni az útvonal a Baralacha La-hágóba (4850 m, kb. 190 km-nél).
A hágón átkelve a Tsarap-folyó völgyébe jutottunk, ahol átlagos 4000 m tengerszint feletti magasságban kellett megoldani az előrehaladást.
A cél Sarchu "településen" volt, ami igazából egy sátortábor.
A verseny szintideje 45 óra volt. 
 

Előzmények:

Akklimatizáció:

Habár közvetlen megbetegedéssel, vagy fájdalommal járó tüneteim nem jelentkeztek sem az akklimatizáció sem a verseny során, véleményem szerint nem sikerült tökéletesen a folyamat.
Egyrészt futóként nagyon nehéz sportszakmai oldalról összeegyeztetni és egyazon időben megvalósítani egy akklimatizációs programot (fokozatos terhelés), illetve egy verseny előtti kikönnyítést (fokozatos pihentetés), hiszen ezek ellentétes célúak. (Figyelem!!! Most nem a magaslati edzőtáborozásról beszélek, mert az egy merőben más folyamat!)
Másrészt (helyismeret, tapasztalatlanság és kapcsolatok hiányában) magát az akklimatizációs programot is nehéz volt itt Indiában (otthonról) pontosan leszervezni, majd idekint végrehajtani.
Mindezen nehézségek ellenére sikeresnek értékelem az akklimatizációmat és mondanom sem kell, rengeteg tapasztalattal, adattal, információval gazdagodtam a folyamat során! 

Egészségi állapot:

A versenyt megelőző FB-beszámolók során nem vertem nagy dobra, de sajnos engem is elért egy jó kis bélfertőzés, közvetlenül a rajt előtti napokban (szo.-hét.) . Kizárólag Evelin szakmai segítségén és tárgyi felkészültségén múlott, hogy a rajt napján, délutánra rendbejött a súlyos fokú hasmenésem (reggel még vízszerű volt)!
Hogy ez a 2-2,5 napnyi hasmenés milyen károkat okozott a folyadék-, ion háztartásomban és ez mennyiben befolyásolta akár az akklimatizációmat, akár a kikönnyítés regenerálódási folyamatait, abba bele sem merek gondolni.
Az azonban tény, hogy a vasárnapi és hétfői napon, betegségemnek köszönhetően, sem energiatartalmában, sem összetételében meg sem tudtam közelíteni a számomra szükséges szintet (gyakorlatilag kevés főtt krumplit ettem kevés pirítóssal).
 

A verseny: 

Start és Rohtang La (minden szép, minden jó!…):

Hétfő este 10, Manali. Brutális tömeg, zsibongás, zaj, szagok! Nem baj, így nő az inspirációm, hogy minél hamarabb kijussak a hegyekbe!

50 km emelkedő, +2000 m szint. Simán megy. 140-es pulzusig futok, utána sétálok, amíg 110 alá nem esik. Nagyon óvatosra veszem, hiszen valójában nem tudom, hogy mi vár rám. Ennek ellenére jól haladok, szépen fűzöm föl a mezőnyt és a hágóba 2.-ként érek fel a harmincvalahányból (ugyanis a 80 km-es és a 480-as indulókkal együtt indítottak).

Azt hegymászóktól tudom, hogy "az időjárás mindig jó, legfeljebb alkalmatlan a sportolásra", ennek ellenére a teljes verseny alatt, hatalmas szerencsénk volt ezzel a tényezővel! Éjjel, nappal tökéletesen tiszta volt az égbolt és alig zavart a minimális légmozgás!

Ennek ellenére majdnem megszívtam vele! Az előrejelzéseket figyelve nem ígérkezett vészesen hidegnek az éjszaka 4000-en. Így (akkor még kísérőautóm nem lévén) én egy átlagos téli ruházatot csomagoltam magamnak a hátizsákba. Ahogy emelkedtem, úgy öltözködtem, szépen, fokozatosan. A hóhatár felett azonban (ez ott 2-4 méteres hófalakat jelentett) olyan rohamos gyorsasággal fagytak el az ujjaim (a kis polár futókesztyűben), hogy az utolsó réteget már csak a fogammal tudtam kivenni a táskából és eligazítani magamon! A hágó maga csodálatos lenne, de nagyon szomorú módon telis-tele van szeméttel! Förtelem!
 

Chenab-völgye, (micsoda felismerés):

A hágón átkelve 20 km lejtmenet (-900m) várt rám a Rohtang-kanyarokon keresztül. Közben fokozatosan visszavetkőzök nyári gúnyába és a frissítés is simán csúszik.

A völgy aljába érve elindul utam a Tandi-híd felé, ahol majd egy másik folyóvölgybe fordul. Megyjegyzem, a völgy alja szűk 3000 m tengerszint feletti magasságban van. Az addigi kb. 35 km során egy lélegzetelállítóan szép völgyben futok 4-5 ezres óriások között. A magasban vakítóan fehér hegycsúcsok, függő gleccserek, a hegyek lábánál vízesések minden méretben és formában. A völgy aljában a Chenab kanyarog iszonyatos energiával. A falvak mellett kis teraszokon zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, rend és tisztaság van. Nagyon megnyugtató!

Azonban Sissuhoz közeledve kezdem egyre szarabbul érezni magamat. Nem találom az okát, bár a téli nadrág nem dob sokat a komfortérzetemen a szikrázó napsütésben. Sissuban végre találkozok Evivel és panaszkodhatok neki (nagyon jólesik), mellesleg átveszem a rövid nadrágomat. Teljesen rezisztens a nyavalygásomra, belémdiktál egy kis koffeint és továbbküld. Ahogy az isteni vegyület szétárad a testemben, elkezdek gondolkodni és rájövök a elgyengülésem okára (egy újabb előzetes problémára)! Ugye a verseny 22 órakor indult. Én aznap 7-ig bírtam ágyban maradni és az izgalom, betegség, szervezési sajátosságok miatt már nem is tudtam aludni (pedig terveztem). Ad abszurdum Sissunál nem csak a verseny addigi 12 óráját voltam ébren, hanem +15, tehát a 27.-et tapostam. Hát ezért tűnt korainak az első hullámvölgy…

Ebben a völgyben ért még egy meglepetés: miközben nyugodtan futok az országúton egy kisebb kőomlás szakadt le az útmenti sziklafalból. A helyiek vad fékezgetésbe kezdtek, majd dudálva (hogy máshogy) tolatgattak hátra. Megvártuk a végét, majd pár perc nézelődés, hallgatózás után én elindultam gyalog, (és mivel én ép bőrrel megúsztam) utánam az autók.
 

Bhaga-völgye (Indiában a helyzet fokozódik!):

Egyre nagyobb a meleg, egyre erősebb a napsugárzás és a hídon átkelve az út a völggyel együtt elkezd emelkedni (2900-ról 3500-ig). Kezd beszűkülni a tudatom. Eljött az áldott ultrás-zsibbadás ideje! Hiába vagyok életem versenyén a Himalájában, Indiában, kezdek robotikusan működni: figyelem a forgalmat magam körül, figyelem az órámat (mikor és mit egyek-igyak) és vadászom a hidegvíz vételi lehetőségeket (közkút, kerti csap, stb.) ahol karszáramat és sapkámat átáztathatom vízzel. Tehát fájdalom, de a környékből egye kevesebbet fogok fel. Ezt másnap, a verseny után hazaautózva konstatáltam.

Sissu óta Eviék (Evi, Ankush (egy mellénk beosztott segítő, aki nem mellesleg ultrafutó is!) és Madan (a mi drága, jó sofőrünk) 10 km-ként bevárnak, frissítenek, majd előremennek. Evi állapota sajnos óráról órára romlik! A verseny előtt kb. egy hétig küzdött gyomorbántalmakkal és úgy néz ki, a verseny okozta stressz és az egyre növekvő magasság hatványozott gyorsasággal rontják a helyzetét.

Keylongba érve mindketten padlón vagyunk. Evi göcsök közepette próbál belém (!) lelket önteni, én meg csak "ámulok": az árnyékban üldögélve is 91% volt a szaturációm, a pulzusom pedig bőven 100 feletti (otthon kocogásnál ennyi)! Ankushék ekkor léptek a tettek mezejére és villámgyorsan szereztek Evinek egy kiadó szobát, ahol megfürödhetett és pihenhetett! A legjobbakat remélve, kívánva továbbindultam. Ekkor már rég nem néztem pulzust, az egyeneseket és a lejtőket "megfutottam", az emelkedőkön sétáltam. A futást itt értsétek 7'00"/km-nek, 120-130 HR-el (otthon 5'00"-esben 120 alatt ketyegek).

A következő találkozáskor Evi tisztább, de rosszabb állapotban volt!… Lelki és testi kínok között aztán végül meghozta a döntést: nem kísér tovább. Ankushék megígérték, hogy elhelyezik egy biztos szálláson! Részint megnyugodtam, részint iszonyatos lelkiismeret-furdalás kezdett el gyötörni. Na, még ez is!… Állapotom nem volt túl rózsás! A lelki oldalát már leírtam, a fizikai pedig… A hőstresz tünetei mellett sajnos akadozott az emésztésem is (egyre erősebb hányinger gyötört), így a frissítések kevésbé estek jól…

És akkor jött valami, amit én sem tudtam már hová tenni: 145 km-nél van egy rendőri ellenőrző pont. Én magam is innen számoltam a Baralacha La "beszállását", mivel innen (3500m) kezd el intenzíven emelkedni az út 45 km-en keresztül (4850-ig), de a hivatalos rendőri ellenőrzéseket is itt ejtik meg (útvonalengedélyek, stb.). Gyanútlanul sétálok felfelé, amikor a rendőr utánam szól és elkéri az útlevelemet. Higgadt vagyok (inkább bágyadt), elmagyarázom neki, hogy ki vagyok és mit csinálok és ebből kifolyólag csak a fénymásolat van nálam. Mondja, hogy neki az is megfelel. Odaadom. Kérdi, hol van a vízumom? B@sszameg!… Az útleveleket még otthon fénymásoltuk le, a vízumot meg Indiában, a reptéren pecsételték bele! Mondja, hogy semmi baj, de nem mehetek tovább… Szupi! Térerőm már a völgybe érve megszűnt, ennek ellenére én elkezdtem hívogatni Evit (küldje el fényképen a vízumot). Állok így pár percig az út szélén, a néma telefont a fejemhez nyomva, mikor Ankushék egyszer csak mellém gördülnek! Elmondom a szitut nekik és most már hárman rimánkodunk a rendőrnek. Nem enged. Ankush beültet az autóba, hogy 15 percet kérnek és majd jóváírják, addig pihenjek ülve, kényelemben. Hát jó, ülök. Majd kisvártatva enyhe lökést érzek oldalról. Ó igen, na végre!… Egy csapat fiatal suhanc beletolatott a kocsinkba!… Madan hülyét kap és odarángatja az én vízumomat követelő rendőrt. Ő mondja, hogy ő nem közlekedési rendőr. Jó, akkor azt hív. Hívott. Jött. Helyszínelünk. Érdekes, már-már komikus a helyzet! A helyszínelő rendőrt a fiatalok tenyérnyi joint-tal a szájukban próbálják meggyőzni az igazukról! (Ezek szerint Indiában legális a fű!…) Mindeközben Ankush már a versenyigazgatót adja telefonon az ő rendőrének, aki a katonatiszt haverjaival vagizik a rendőrnek. Lepereg róla. Aztán végre elérik Evit telefonon, a szálláson! Felébresztik, lefényképeztetik a vízumomat, elküldik a rendőrnek, aki továbbenged, de csak autóval! Rendben! Tehát beülök, elvisznek az első kanyarig, majd kiszállok és sétálok tovább felfelé…

A kis előadás során 1 órát üldögéltem bágyadtan az autóban. Mindeközben beesteledett, megnyugodott a gyomrom és egyre erősebb lett bennem az elhatározás, hogy ha ennyi embernek, ennyire fontos az én versenyem, akkor ha beledöglök is, de végigmegyek rajta!

Jó hogy erre az elhatározásra jutottam, mert innentől kezdve már csak cammogás jutott osztályrészemül.
 

Úton a Baralacha La-ra (ez nem a “Halálos iramban”…):

Nem szépítem, tökéletesen elkészültem. Mivel az emelkedőket már korábban sem tudtam megfutni és ebből most 45 km várt rám, megbeszéltük Ankush-sal, hogy 2 km-ként bevárnak és frissítenek. Egy örökkévalóság volt! Megyek felfelé az úton, nézem a fejlámpa fénykörét az aszfalton és néha azt hiszem, hogy Görögországban vagyok (az aszfalt mindenhol ugyan olyan!). Csak a féltenyérnyi százlábúak zökkentenek ki otthonos, görög hangulatomból. Aztán lassan, csendben újra felfordul a gyomrom. Semmi gond, legalább a frissítéssel sem kell bajlódni!… (persze kell, meg próbálgattunk is mindent, de mindennek a jó oldalát kell nézni…) Egyre magasabbra hágtunk. Voltak izgi, kőről-kőre ugrálós vízmosások és szerpentinezés… Végtelen szerpentinezés!

Amikor már végleg magam alatt voltam, egyszer csak bevillant, hogy milyen szépen rendbetett a rendőrös-buli alatti üldögélés. Teltek-múltak az órák, majd a lassú gondolatot még vontatottabb tett követte és egy frissítés alkalmával megkértem barátomat, hogy engedélyezzen fél óra alvást! Bevallom, nem tett csodát, de a krónikus hányingeremet és szédülésemet enyhítette.

Egyszer aztán Ankush azzal állt elő, hogy előrementek és odafent nagyon hideg van, nagy a szél, szóval öltözködjek! Mondtam, hogy "majd én tudom", de azért minden találkozás során ezután felvettem valamit. Hosszú nadrág. Hosszú felső. Csősál. Polár kesztyű. Téli felső. Sapka. Szélálló nadrág. Pehelykabát. Síkesztyű. Ja, amikor elkezdett hajnalodni, felvettem a napszemüveget is mert a hajnali derengésben az örök hó birodalma kezdett előttem kibontakozni!

Érdekes módon ekkor nem fájt a gyomrom! Igaz, a csősálat az arcomra (arcüregemre) kellett húznom, a kezemet síkesztyűstül zsebrevágnom (hogy ne járjak úgy, mint a Rohtang-on), de tátott szájjal forgolódtam és csodáltam az ismeretlen, gyönyörű hegyláncokat és tengerszemeket magam körül!…

A hágó előtt szóltak a fiúk, hogy csak óvatosan közlekedjek odafönt (2 km széles a kicsike), mert tiszta jég és víz minden! …meg majd készüljek cserezoknival, mert bokáig ér a jeges hóolvadék! Azt hiszem ekkor sokkoltam őket igazán a felkészültségemmel, hiszen erre csak mosolyogtam és mondtam nekik, hogy nyissák a csomagtartót! Kihalásztam az öreg Hanweg-et a táskából, beleugrottam és elindultam, mint egy tank, hogy végre odaérjek, ahová már évek óta készülődök!

Tsarap-völgy (avagy élet 4000 méteren):

A hágóból vidáman jöttem lefelé. Tudtam, hogy innentől kezdve 30 km lejtő van hátra. Tudtam, hogy megcsinálom! És persze fogalmam sem volt róla, hogy mi vár rám…

Szőnyi Feri szavai csengtek a fülembe: 4000 méter felett a lejtőket se fusd meg! OK-OK, persze-persze!… Adtam magamnak 10 km lefelé sétát. Közben lejöttem a hágóból visszavetkőztem "nyáriba" és persze a futócipőt is felhúztam. Alig vártam, hogy a tervemet túlszárnyalva 38 órán belül bekocogjak Sarchu-ba! Kellemes langy idő, szürreális Mars-béli táj, jó hangulat! Még kocogó tempóban is 2-2,5 óra alatt beügetek! 4600-700-on lehettem, amikor elkezdtem futni. Kb. 20 méter után a térdemre támaszkodva öklendeztem… Ezután még okosan, párszor rápróbáltam (kicsit kellemetlen, de majd helyrerázódik), de az eredmény mindig ugyanaz lett. Ekkor már végképp le voltam lassulva szellemileg is, így tényleg csak kb. a harmadik kudarc után jutottak eszembe újra Feri szavai: 4000 felett lefelé se fuss!

Maradt a séta és átszámolgatva kezdett megriasztani, hogy még kb. 5 órán keresztül kell aszalódnom ebben a kősivatagban. Mindez alatt ugyanis kinyílt a völgy, és egyre fokozódott a napsugárzás! Nem volt meleg, sőt! Rázott a hideg az enyhe szellőben is, azonban ha nem vizeztem újra a karszáraimat, a sapkámat és az újonnan nyakamra komponált csősálamat, akkor úgy éreztem, hogy konkrétan az agyamig tűznek a napsugarak! Brutális volt! Fáradtan, elcsigázva, támolyogtam az út szélén, nyeltem a teherautók porát, égetett a nap, ugyanakkor rázott a hideg, de mindeközben még így is lenyűgöztek a formák, a sziklaképződmények, a vízmosások és a tintakék égbolt. Eszméletlen!!!

Egy alkalommal miközben rovom utamat, mint valami égi tünemény, Evi jelenik meg egy autóból! Leírhatatlan megkönnyebbülést éreztem! A telefonom már vagy egy napja nem működött, semmit sem tudtam róla. Az utóbbi órákban azon agyaltan, hogy befutó után azonnal odakocsikáztatom magamat hozzá Jispa-ba. Erre elém áll, épségben, egészségben! Jól van, a legfontosabb már ki van pipálva!

Egy frissítés alkalmával Ankush megkérdezte, hogy mennyit mutat az órám. Mondtam neki, hogy 212 km-t. Azt mondta, hogy akkor 217-nél lesz a cél. Kérdeztem, hogy nem Sarchuban? Azt mondta: Sarchu nagy, 217 már biztos, hogy odatartozik. Annyira odavoltam, hogy elfogadtam. OK, akkor majd szólok! Ballagtam még 5 km-t és semmi. Ballagok tovább. Ezek eltűntek. Eddig 3-4 km-ként frissítettek, most meg már 6-7 km óta semmi (bár a gyomrom már a "nagylevegőket" sem tolerálta, úgyhogy a frissítés konkrétan nem hiányzott). Aztán egyszer csak, az egyik kanyar után feltűnt az ismerős autó az út mentén! Ahogy közeledtem láttam, hogy a fiúk küzdenek a molinókkal a sivatagi szellőben, a drón pedig már a magasban hasít!…

Nem futottam. Kit akarnék becsapni? Az utolsó 75 km-t sétáltam. Megpróbáltam többször is, de nem ment. Így is hálás vagyok a testemnek, hogy ide is elhozott! Ezek a tünetek már nem az elmepárbaj fogásai! Ezt már elhiszem, hogy fáj neki, elhiszem, hogy kimerült. A völgy alja 4300 méter magasan van, itt már tényleg nem fogok tudni 15+39 óra után viháncolni! Úgyhogy odasétálok a célszalaghoz. Nem tépem, nem rázom. Elveszem a fiúktól és némán állok az út szélén.

A versenyt (br.: 219 km) egyedüli indulóként, bruttó 39:06’44” alatt teljesítettem, a hivatalos idő a jóváírással: 38:06’11”.